Az előző bejegyzésben azt próbáltam meg bemutatni, miként állhat elő olyan helyzet a 2010-es választás után („első forgatókönyv”), hogy a Fidesznek kétharmados parlamenti többsége legyen. Röviden azt mondhatnánk: nehéz, de nem lehetetlen. Egy politikai elemzésben azonban arra is érdemes kitérni, hogy vajon milyen politikai következményei lennének ennek a helyzetnek. Itt már ingoványos talajra lépünk: miközben a mandátumelosztás tényei nehezen vitathatók (bár szakmai vitákra lehetőséget kínálnak), az itteni megállapítások többsége erősen szubjektív, időnként politikai értékválasztások által meghatározott.
- Antidemokratikusnak és/vagy veszélyesnek nevezhető-e, ha ilyen helyzet előáll?
- Milyen veszélyei vannak a kétharmados többségnek a Fideszre nézve?
- Miben különbözne ettől az a helyzet, ha a Fidesznek a Jobbikkal közösen lenne csak meg a kétharmada?
A tisztánlátást nehezíti, hogy a kétharmaddal kapcsolatos érvelésekben az eseti jelleg (és vele együtt a kettős mérce) nagyon erős: ha mi akarjuk és tesszük, demokratikus, ha ők akarják és teszik, nem az. Miközben érteni vélem azok félelmeit, akik a kétharmados többség veszélyeiről beszélnek – különösen azokét, akik ezt a félelmet nem politikai fegyverként, a kampányban szavazatokat hozó eszközként használják -, személyesen nem tudok ezzel az érveléssel egyetérteni. Ha egy demokratikus politikai rendszer kétharmados többséghez köti például az alkotmány megváltoztatását, s egy szabad választás után a választók akaratából valaki ekkora felhatalmazást kap, nem tudom belátni, hogy ad absurdum akár az államforma megváltoztatása is (amivel személyesen nem értenék egyet) miért lenne antidemokratikus. Ellenkezőleg: azt gondolom, hogy azok viselkedése antidemokratikus, akik antidemokratikusnak nevezik már jó előre ezt a helyzetet. Mindez nem jelenti azt, hogy ne lehetne félelemmel tekinteni a Fidesz kétharmados többségére, vagy akár személyesen veszélyként megélni egy ilyen szituációt. A baloldali politikusok vagy a baloldallal szimpatizálók okkal gondolkodhatnak így, ez azonban nem mehet el odáig, hogy diktatúráról beszéljenek.
Fontos lenne tehát elkülöníteni azt, „ami nekem nem jó”, „amivel nem értek egyet”, „amit rossznak tartok”, attól, ami a demokrácia végét jelenti. A politikai intézmények soha nem semleges technikák, így a mostani alkotmányos berendezkedésünk (benne a kormányformával, az államfői hatalommal és a választási rendszerrel stb.) is bizonyos csoportoknak kedvezőbb, másoknak kedvezőtlenebb. Gondoljunk például csak az államfő megválasztására: az ismert celeb, Gáspár Győző a mai rendszerben – amikor ötven parlamenti képviselő ajánlásával kerülhet valaki a szavazólapra - soha nem lehetne még jelölt sem, míg egy közvetlen választás növelhetné az esélyeit. Vagy vegyünk egy komolyabb példát, a választási rendszert: ha eltörölnénk a listás elemet, a kis pártok önállóan nem kerülhetnének be a parlamentbe, ha viszont lejjebb vinnénk a küszöböt, akár az SZDSZ-töredékek is újra álmodhatnának. Ugyanez igaz az ajánlási rendszerre: ha nem kell 750 ajánlószelvény, az ezt ma nehéznek vagy reménytelennek látók is kedvet kaphatnának legalább az indulásra (nem véletlen, hogy mostanában éppen kik kezdeményezik a rendszer reformját, természetesen nemzeti érdeknek beállítva a módosítást – de hát a politika már csak így működik).
Mindezek azonban csak technikák – ha nem is semlegesek. Aki dönthet az intézményekről, értelemszerűen kedvezőbb helyzetbe kerül; a választások ezért is elsősorban a hatalomról és a döntés lehetőségéről szólnak. A demokrácia lényege azonban nem az, hogy közvetlenül vagy közvetetten választjuk az államfőt, hogy mennyi hatalmat adunk neki, vagy hogy egyéni választókerületekben vagy listán zajlik a választás, mert ha ehhez kötnénk, akkor a félelnöki Franciaországot, az elnöki rendszerű Egyesült Államokat és a kizárólag egyéni választókerületeket ismerő Nagy-Britanniát ezen logika mentén ki kellene zárnunk a demokratikus országok közül. Ezért állítom határozottan, hogy amíg egy kétharmados többséggel rendelkező kormánytöbbség tiszteli az alkotmányt (ha változtat is rajta), nem lépi át az intézményi normák által kijelölt határokat és nem megy szembe a demokrácia lényegét jelentő részvétel és versengés elveivel, lehet ugyan nem szeretni, de antidemokratikusnak nem érdemes nevezni (legfeljebb politikai számításból).
Nem hiszem, hogy Magyarország minden bajainak oka a rossz alkotmányos rendszer lenne, ahogy erre egyre többen utalnak. De azt sem gondolom, hogy az alapító atyák 1989-es konstrukciójához való ragaszkodás (ami az alapító atyák részéről teljesen érthető) mindent felülíró érdek lenne. Lehet jól változtatni, és tényleg el is lehet rontani. A változtatásoknak nem fog mindenki örülni, hiszen a politika világában nincs királyi út, bárki is azonosítja ezzel saját „szakmai” (=politikai) álláspontját. A kétharmadra lehet félelemmel is tekinteni, a potenciális vesztesek köréből akár megalapozottan is, én azonban inkább lehetőségnek látom. Az elmúlt években nem a kétharmad hiánya bénította meg a kormányzást, hiszen számos fontos dolgot (csak néhány: adórendszer, egészségyügy, oktatás stb.) sima feles törvényekkel is alapvetően át lehet alakítani, ha van elképzelésünk a jóról, a jobbról. A kétharmad azonban ennél többre is elég, szinte mindenre. Ám éppen ezen „minden” miatt önveszélyes is lehet: erről szól majd a következő bejegyzés…
