Szili Katalin zászlót bont – írják a lapok. A volt házelnök sajtósainak azt is sikerült elérniük, hogy az újságok hozzátegyék: a szervezőket is meglepte, hogy a "Szövetség a Jövőért" mozgalomhoz milyen sokan csatlakoztak. A szocialista politikus, akinek a neve számtalan, a pártrendszert átalakító kombinációban felmerült már, igyekezett gyorsan világossá tenni: mindez nem jelent pártalapítási szándékot, politikai jövőjét továbbra is az MSZP-ben képzeli el.
De vajon miért nem teszi meg ezt a lépést – a kilépést - Szili Katalin? Miért nem jön létre Szili-párt? Racionálisan gondolkodva állítható: ennél alkalmasabb pillanat feltehetően nem volt még (bár még lehet), hogy az MSZP-ben csalódott szavazókat megszólítva egy új baloldali párt alakuljon. Szili ráadásul talán a leghitelesebbnek látszó vezető szocialista politikusa lehetne ennek a fordulatnak. Bár riválisai időnként szeretik lebecsülni, a hatalmi játszmákban messze nem tűnt ügyetlennek. Az elmúlt években az MSZP-s vezérkarban politizálva és a szocialista kormányok szinte minden fontos javaslatát megszavazva is képes volt belső ellenzékinek, lényegi kritikusnak mutatni magát. Patikamérlegen adagolt hinta-nyilatkozatai, az őt támogató tanácsadók jól időzített, elemzésnek nevezett baráti publikáció mind segítették ennek a képnek a megrajzolását és állandó fényezését. Szili viszonylag magas népszerűsége – ami legalább annyira volt köszönhető házelnöki pozíciójának (érdekes lenne kipróbálni, hogy mondjuk frakcióvezetőként is ugyanezt gondolta-e volna róla a közönség), mint tudatos szerepformálásának – szintén kiemeli őt a jelenleg közutálatnak örvendő MSZP-s garnitúrából. S bár a pécsi időközi választáson kiderült, hogy mindez édeskevés, a győzelem esélyét nem adja meg, de arra esetleg alkalmas lehet, hogy a süllyedő hajóról időben távozva képes legyen az önálló megkapaszkodásra.
Talán a bátorság hiányzik, talán a hűség erős – személyes okokkal egy elemzés, amely nem csupán a politikus fejébe nem lát bele, de a szívét sem tudja megnyitni, nem sokat tud kezdeni. Lehet, hogy ezek a személyes motivációk a döntőek, én azonban most egy strukturális okra hívnám fel a figyelmet. Korábban már utaltam rá, hogy a magyar pártrendszer bekerülési küszöbei (elsősorban a választási rendszer szelekciós mechanizmusaival, de más elemekkel is) komolyan megnehezítik a pártszakadásokat. Ha körbe tekintünk a régióban, meglepve tapasztaljuk, mennyi új politikai erő született az elmúlt években, s elsősorban nem a nálunk gyakran hiányolt zöldmezős megoldással, vadonatúj, politikus még soha nem volt típusú szereplőkkel, hanem a gyakori pártszakadások és kilépések következtében, profik irányításával. A pártokon belüli konfliktusok gyakran végződnek így: akik nem tudnak együtt élni a belső ellenzéki hervasztó szerepével, távoznak és megmérettetik magukat önállóan. Időnként annyira sikeresen, hogy a következő választáson anyapártjaikat is megelőzik a szakadárok. A balti országokban már normális pártnevet is nehezen találnak az új politikai erők, a szokásos megnevezéseket a gyakori pártalapítások során mind elhasználták.
Nálunk azonban más a helyzet, a tekintélyes belső ellenzékiek – bármelyik pártról is beszéljünk – rendre bent maradnak (hacsak ki nem zárják őket – lásd MDF-modell), s vagy reménykednek a szerencse forgandóságában (Fodor éveken át az SZDSZ-ben), vagy beletörődnek abba, hogy pártjukban soha nem kerülhetnek az élre (Pokorni évek óta a Fideszben). A választási rendszer valóban nem könnyíti meg a döntést, hiszen egy új politikai formációnak szinte azonnal jelölteket kell találnia, ajánlószelvényeket kell gyűjtenie, s mindehhez szüksége van az országos médiajelenlét mellett helyi pozíciókra is. A Szili-párt tehát a névadón túl rögtön további 175 „kisszilit” igényelne az egyéni választókerületekben, ez tényleg hihetetlen erőfeszítéseket és anyagi erőforrásokat igényelne. S ha talán az előbbi akarattal még teljesíthető is, rögtön itt vagyunk a lényegnél: a pénznél. A magyar pártfinanszírozás jelenlegi rendszere egyszerűen nem teszi lehetővé, hogy a pártrendszerben ilyen típusú innovációk szülessenek. Akkora rizikót vállal az, aki otthagyja a finanszírozási kartellben kényelmes helyzetben lévő pártját, és a teljes bizonytalanság irányába lép, hogy józan ésszel ez a döntés egyszerűen nem hozható meg. Sikertelen, a pártokból kibukott politikusok könnyen kockáztathatnak, de talán nem meglepő, hogy az általuk létrehozott pártok soha nem lesznek sikeresek. A „bevett” pártokból kilépő erős emberek pártjai azonban szerintem nem lennének esélytelenek; addig azonban nem jöhetnek létre, amíg sokkal jobban megéri elfoglalni a belső ellenzéki komfortos pozícióját (rendszeres médiafigyelemmel, biztos pozíciókkal, komoly juttatásokkal), mint a vezető szerep csábító ígéretével hirtelen a pártfinanszírozás kapuin kívülre kerülni, ahol kizárólag a következő választás eredménye dönt a (sok) mindenről vagy a (tényleg) semmiről.