Orbán Viktor szerdán reggel a köztelevízió stúdiójában rögtön meg is kapta az első, a szocialista elnökség által megnevezett riválisára, Mesterházy Attilára vonatkozó kérdést. A Fidesz elnökétől azt tudakolta a műsorvezető, hogy vajon vállalna-e egy vitát az MSZP listavezetőjével, mire a politikus így válaszolt: „hol vagyunk még ettől, majd meglátjuk, messze van ez még”.
Korábban biztosra vettem, hogy 2010-ben nem lesz a legutóbbi három választáshoz hasonló, a Fidesz és az MSZP miniszterelnök-jelöltjének részvételével tartott vita. 1998-ban Horn Gyula ugyan sokáig nem volt hajlandó Orbánnal külön vitázni, de aztán az első forduló eredményei után végül beadta a derekát. Orbán 2002-ben Medgyessyvel, 2006-ban pedig Gyurcsánnyal már „normál” időben, az első forduló előtt találkozott. Most elsősorban a Fidesz elnökének alapvető „érdektelensége” miatt gondoltam azt, hogy ilyen vitára ezúttal nem kerül sor. Az ellenzéki párt fölénye olyan jelentős, hogy kevés érv támasztja alá, miért kellene Orbánnak – akinek a legutóbbi két vitáról bizonyára rossz emlékei lehetnek – kockáztatnia. Számára egy ilyen vita kevés nyereséggel kecsegtet, ha le is győzi ellenfelét, azzal csak a papírformát hozza. Ellenben egy váratlan vereséggel megingathatná a belé vetett hitet, elbizonytalaníthatná szavazóit, s óriási lökést adhatna ellenfele kampányának. Míg az MSZP-nek szinte – bár nem teljesen - kockázatmentes lenne egy ilyen vita, a Fidesz számára több a veszély, mint az esetleges nyereség.
Nem lenne mindez így, ha Magyarországon már kialakult rendje lenne az elnökjelölti vitának, s a vitától való menekülést általános (tehát nem csak az ellenérdekelt felekre és médiájukra kiterjedő) elítélés övezné. Azokban az országokban, ahol pártoktól független vagy minden releváns szereplőt képviselő szervezeti háttere (lásd például az USA-ban a két nagy párt által létrehozott Commission on Presidential Debates nevű szervezetet) és komoly tradíciója van a vitának, a vita elkerülése már önmagában rizikós. Ennek ellenére ezekben az országokban is komoly taktikázások előzik meg a szervezést, s időnként az is előfordul, hogy az egyik jelölt valahogy mégis jobbnak látja kihagyni a vitát. A gyáva nyúllá válás esélye azonban komoly veszély, hiszen a közvélemény jelentős része izgatottan várja az összecsapást, s hiteles – nem politikus - szereplők mindent meg is tesznek azért, hogy rákényszerítsék erre a jelölteket.
Nálunk azonban egészen más a helyzet. A vitának nincs állandó szervezője, kialakult formája és nincsenek a pártoktól nem függő, hiteles propagálói sem. Bár voltak kísérletek arra, hogy valami ilyesmi kialakuljon, a pártok nem támogatták, s 2006-ban már saját maguk vették kézbe a szervezést. A négy évvel ezelőtti vita pontosan olyan volt, ahogy a veszteségminimalizáló szereplők elképzelték: nem voltak váratlan helyzetek, alig volt lehetőség az interakcióra, a nézők nem láthatták a másik fél reakcióit, a vita túlszabályozott lett (fontos megjegyezni: önmagában nem a szabályozottság a gond, hiszen a korábbi viták ad hoc jellege – különösen 1998-ban – az igazságos és méltányos versenyt veszélyeztette).
Ha tehát Orbán Viktor idén nem kíván vitázni, bizonyára jó érveket talál és fontos közéleti háttértámogatást kap. Hivatkozhat arra, amire 1998-ban Horn Gyula: nincs igazi riválisa, hiszen a választást biztosan a Fidesz nyeri majd, s azt sem lehet tudni, ki lesz a második erő. Bizonyára lennének is rögtön vicces publicisták, akik előselejtezőt javasolnának Mesterházy és Vona között, talán még Bokros is bejelentkezne, s hiába rajzolna plakátjaira kreatívan narancssárga nyulacskákat az MSZP, Orbán kényelmesen elhajolhatna a kétszereplős vita elől, az esetleg megrendezésre kerülő „mindenindulós” vitákra pedig elküldhetné pártjának más vezetőit.
Pontosan így kalkuláltam mostanáig. Egészen addig, amíg az MSZP meg nem nevezte miniszterelnök-jelöltjét. Bár még most is több érv szól talán amellett, hogy a Fidesz ne kockáztasson, az Orbán Viktorhoz képest tapasztalatlan, vele még láthatóan nem egy súlycsoportban lévő szocialista jelölt kiállítása akár el is gondolkoztathatja a Fidesz elnökét. A csábítás jelentős: ha ugyanis mégis ringbe száll Mesterházyval, egyszerre két régi vágyát is elérheti. A szocialista jelölt esetleges földbe döngölésével két csalódást keltő elnökjelölti vita után ismét bizonyíthatja rátermettségét, ráadásként pedig – a szocialista szavazók teljes elbizonytalanításával - olyan mélybe taszíthatja az MSZP támogatottságát, amire korábban talán még maga sem mert gondolni. A csábítás jelentős – mondom. De persze az újabb csalódástól való félelem sem lehet elhanyagolható.
Az utolsó 100 komment: