A választási részvétel (aránya) az egyik legnehezebben előre jelezhető eleme a szavazásoknak. Amikor a 2004-es EP-választás előtt egy újságíró a várható részvételről kérdezett, hogy a jóslás lehetetlenségére és nevetségességére hívjam fel a figyelmet, viccesen (vagyis ezzel a szándékkal) pontos számot mondtam: 53,78%. Azt hittem, hogy ezzel le is zártuk a kérdést, és mindenki számára nyilvánvaló lesz az efféle százalékos előrejelzés képtelensége. Miután azonban az újságban megjelent a furcsa szám, többen segítő szándékkal felhívták a figyelmemet arra, hogy ennyire pontosan és magabiztosan azért mégsem kellene…
A 2010-es választás előtt is legfeljebb ködszurkálni lehet, bár azért vannak árulkodó(nak látszó) jelek. Egy november eleji bejegyzésben már hangot adtam annak a véleményemnek, hogy van esély a korábbiaknál alacsonyabb részvételre. Mindezt akkor a kampány jellegével (illetve hiányával) magyaráztam, azzal a „lustasággal” és „tartalmatlansággal”, ahogy a pártok ősszel politizáltak. A Fidesz nem látszott érdekeltnek abban, hogy izgalmassá tegye a kampányt, számukra egy rövid és kockázatmentes időszak tűnt ideálisnak. Az MSZP viszont olyan bénultan viselkedett, hogy nehezen volt elképzelhető tőlük valami fergeteges, ötletgazdag, a trendeket megfordító politizálás. Márpedig 2002 óta tudjuk, hogy a választási részvételt leginkább a pártok képesek emelni: ha a kampány dübörög, a tét jelentős, az ország pedig végletekig megosztott, talán még azok is elmennek szavazni, akiket amúgy teljesen hidegen hagy a politika.
Ez a kép az elmúlt két hónapban sem változott, pedig már csak kevesebb mint 100 nap van hátra az első forduló feltételezett időpontjáig. Nem látszik valószínűnek, hogy a 2002-es vagy a 2006-os izgalmak várjanak ránk – bár kétségtelen, a politika még képes lehet változásokra, kiszámíthatatlan eseményekre (kis visszatekintés: lassan évfordulója lesz a 2006. január 8-án kipattant „vizslás”, úgynevezett szerver-botránynak). Van azonban egy másik érv is, amely erősítheti az alacsony részvételre vonatkozó találgatást, ez pedig a korábbiaknál is erősebb választói apátia. Magyarország jelentős része ma nem kormányváltó vagy kormánymegtartó hangulatban van, hanem egyszerűen unja és utálja az egészet. Miközben tudom és látom, hogy a törzsszavazók körében az egyik oldalon jelentős a várakozás, a másikon pedig egyre nagyobb az aggodalom, a kevésbé elkötelezettek áprilisig már aligha hozhatók lázba. Sem lelkesedni, sem rettegni nincs kedvük, pedig közismert, hogy a remény és a félelem a két legfontosabb motiváció egy kampányban. A felmérések tisztán mutatják, hogy az emberek nagy része közönnyel szemléli az amúgy is halálosan unalmas, rutinszerű politikai eseményeket, lesújtó véleményt fogalmaz meg a hatalomból távozókkal kapcsolatban, de igazán nem hisz abban sem, hogy az újak csodákra lennének képesek. (Bár az alacsony részvétel egyáltalán nem olyan rossz a Fidesznek, egy esetleges Orbán-kormánynak lehet még gondja elég ezzel a választói kiábrándultsággal.)
Az eddigi legalacsonyabb első fordulós részvétel 12 évvel ezelőtt született, az akkori 56 százalékot sokan a túl csendes kampánnyal magyarázták. Pedig 1998-ban elég komoly volt a tét, ráadásul mindkét oldalon élt – joggal - a remény. Négy év múlva egy vérre menően kemény kampány rekordot hozott, az első és a második fordulóban is 70 százalék fölé emelve a részvételt. Újabb négy évvel később, 2006-ban a két személy küzdelmére egyszerűsödött versenyben a kampányok professzionalitása, különösen a közvetlen elérés terén, ismét sikeres mobilizációt eredményezett: az első fordulóban közel 68 százalék voksolt.
Ehhez képest most egészen különleges választási kampány várhat ránk, lefutottnak tűnő versennyel, aszimmetrikus érdekeltséggel, agyonhasznált ötletekkel (ha már évforduló: 2006. január 7-én Dávid Ibolya nemzeti összefogást sürgetett) és apátiába zuhanó választókkal. A kampányolási technikák bizonyára tovább fejlődtek az elmúlt négy évben, de ha ma hívna újra az az újságíró, talán még tartanám is a viccesnek szánt százalékomat.
