Érdekes interjút adott ma a távirati irodának Szekeres Imre. Idézem az összefoglalót: „A politikus szerint ártanak az MSZP-nek azok a szocialista politikusok, akik most a múltbeli történésekkel vagy a lehetséges jövőbeni pozíciójukkal foglalkoznak ahelyett, hogy a lehető legjobb választási eredményért dolgoznának. Az MSZP elnökhelyettese szerint a belső viták fontosak, de nem most, hanem a választások után.” Mit lehet ehhez hozzátenni? Ha az MSZP egyik vezető politikusa a kampány kellős közepén fontosnak érzi, hogy maga beszéljen a nyilvánosság előtt – befelé üzenve és ezáltal persze magát is pozícionálva - ezekről a belső konfliktusokról, akkor ott már nagyon nagy a baj.
Természetesen mindez nem ma derült ki: Mesterházy Attila miniszterelnök-jelöltté választásakor is tudni lehetett, hogy többek között éppen a párt (látszat)egységének biztosítása miatt eshetett rá a választás. Mesterházy kezét azonban ez a kényes kompromisszum egyben jó erősen meg is kötötte: ugyan szavakban változást, baloldali fordulatot ígért, valójában nem kapott, nem kaphatott mandátumot arra, hogy érdemben rendezze át a párton belüli erőteret. Kiválasztása egy időre lecsendesítette a rivalizáló csoportokat, de várható volt, hogy a választás közeledtével nyilvánosan is elkezdődik majd a hatalmi harc. S miközben az MSZP – mint párt – érdeke az lenne, hogy legalább a választásokig kitartson a néma undor időszaka, az elmúlt napokban Gyurcsány Ferenc és Szili Katalin üzengetése már a publikumnak is jelezte: robbanás közeli állapotba került a szocialista párt.
A bomba tehát ketyeg, szerintem azonban időzített: méghozzá közvetlenül a választási vereség utáni hetekre, hónapokra. Akkor kell észnél lenni mindenkinek, aki részese kíván lenni a 2010 utáni szocialista politikának, az események ugyanis – tapasztaltuk már többször - nagyon könnyen átléphetnek szereplőkön. Április után új időszámítás kezdődik a pártban, s ma még tényleg nem tudható, hogy ennek a helyzetnek kik lesznek a jó és rossz fiúi. Gyurcsány és Szili neve már elhangzott, de az idősebb generációból Kiss Péter, Kovács László és Szekeres, míg a fiatalabb korosztályból a most taktikusan háttérbe húzódó Botka László, vagy a kampányhoz arcát adó Mesterházy sem esélytelen bármelyik szerepre. Ahogy az is elképzelhető, hogy a kormányzati kudarcok miatt Gyurcsány, vagy az elhibázott kampányért Mesterházy ellen fordul az MSZP tagsága, pont annyira reális ma még az ellenkezője is, az, hogy valamelyiküket vállukra emeli és megváltóként kezeli a következő kongresszus. Mint ahogy a párt hosszabb belső válsága, esetleg agóniája is a forgatókönyvek között szerepel – ha ez bekövetkezik, annak egy komoly nyertese biztos lenne: a kormányzó Fidesz (ugyanakkor Orbán Viktor pártja akár segíthet is abban, hogy hamar rendezze a sorait az MSZP: ha az első hónapok erős konfliktusokat hoznak, az ostromlott várban hamar dönteniük kell a szocialistáknak az irányításról).
Egy lehetőség van, amiről már sokszor és sokan beszéltek, és ami eddig mégsem következett be, s amit most sem tartok valószínűnek: ez pedig az MSZP szakadása. A pártban egészen különböző irányzatok élnek együtt, s mára a személyi ellentétek is súlyosak, ráadásul a választási vereség és a nyomában óhatatlanul elinduló bűnbakkeresés (ne feledjük, ezt még a Fidesz sem úszta meg négy évvel ezelőtt – csak az őszödi beszéd segítette Orbánt abban, hogy elnémítsa a belső kritikusokat) minden bizonnyal tovább mélyíti az árkokat – szóval lenne ok és indok az elválásra. A korábbi tapasztalatok, a magyar pártok erőforrás-centralizációja és az MSZP még mindig létező erős szervezeti háttere miatt azonban azt várom, hogy a harc először és lényegében a párt elfoglalásáról szól majd. Lehet, hogy a küzdelemben alul maradók később más utakat keresnek, de egy ilyen csatában – márpedig abban biztos vagyok, hogy egészen komoly erők mozdulnak meg – még a győztes is súlyos veszteségeket szenved, nem beszélve a valóban vesztesről.
