Holnap végre végleg kiderül, ami azért már ma este is látszik: minden idők legkevesebb országos listát állítani képes pártja várhatja idén az áprilisi választást. A korábbi 12-15-12-8-10 után ezúttal minden bizonnyal csak 6 országos lista versenyezhet, ráadásul három kategóriában: (1) biztos bejutónak számít a mindenhol jelöltet állító Fidesz, Jobbik és MSZP, (2) megmaradt az esélye a bejutásra – bár kétségkívül kétséges - a területi listák jelentős részével (mindegyikével vagy majdnem mindegyikével) rendelkező, de az egyéni választókerületek jelentős részében jelölt nélkül maradó MDF-nek és LMP-nek, (3) teljesen esélytelen a bejutásra az ország csak kisebb részében választható Civil Mozgalom, amelytől azonban a hét területi lista elérése is meglepően szép eredmény lehet.

Miután felsorakoznak a jelölési folyamatot többé-kevésbé átvészelő pártok a rajtvonalra, az őket méricskélő választókban okkal merülhet fel a kérdés: hogyan lehetne legjobban megragadni a közöttük lévő különbséget? Mi a legfontosabb megkülönböztető jegyük, ki merre áll a másiktól, egyáltalán beszélhetünk-e arról, hogy vannak közöttük inkább baloldali vagy jobboldali pártok? Számít-e még ez a klasszikus meghatározás, vagy – miként azt sokan mondják -annyira összekeveredtek az álláspontok, hogy ennek már semmi jelentősége?

Ebben a vitában én azokkal értek egyet, akik szerint lehet értelme balról és jobbról beszélni, csak pontosan tisztázni kell, mit is értünk alatta. A politikai pártok számos jellemzővel rendelkeznek, programjukat, gondolataikat, céljaikat több szempont mentén is leírhatjuk. Beszélhetünk szimbolikus kérdésekről, ideológiai pozíciókról, figyelembe vehetjük a gazdasági elképzeléseiket, vizsgálhatjuk a nemzethez vagy a nemzetközösséghez való viszonyukat, vagy egyszerűen törekvéseik mérsékelt vagy radikális, reális vagy idealista, populista vagy antipopulista voltát.

Ezek mind lényeges és fontos kérdések, amelyek alapján egy párt egyszerre lehet mondjuk világnézetileg konzervatív, a gazdaságpolitikában baloldali és amúgy mérsékelt politikai erő. A három leírás mindegyike helytálló, de vajon akkor minek fogjuk „általában” nevezni: baloldalinak vagy jobboldalinak? A megoldás roppant egyszerű: miközben az egyes választó számára értelemszerűen az a legfontosabb álláspont, amely miatt választani tud a pártok között, az adott politikai rendszer szempontjából egy adott politikai erő leírásánál a lényegi elem az, amely segít megérteni az adott pártrendszer működését. Egyszerűbben fogalmazva: azt kell figyelembe venni a megnevezésnél, amelynek a pártok egymáshoz való viszonyában, a politikai küzdelem megértésében jelentősége van. Mindez lehet világnézetileg vagy programszerűen tartós és koherens elem, de akár csak egy tartalom nélküli viszonyrendszer is. (Ismerünk olyan példákat, ahol a pártrendszert strukturáló dimenzió a gazdaságpolitika; ezekben az országokban egy liberális gazdaságpolitikát képviselő párt jobboldali lesz, és szövetségeseit inkább a konzervatív pártok között találja. Miközben egy olyan pártrendszerben, ahol a világnézeti kérdések dominálnak, a liberális párt baloldalinak számít, és partnerei a szociáldemokrata politikai erők lehetnek.)

Ha elfogadjuk ezt a meghatározást, máris kevésbé látjuk értelmetlennek, hogy megkeressük a magyar politikai rendszer jelenlegi kódrendszerét. Az eddigi barát-ellenség viszonyok, a szövetségi és ellenségi politikák 1990 óta következetesen a szimbolikus-ideológiai pozíciók mentén voltak értelmezhetők (amely magába olvasztott szinte minden lényegi kérdést: közel- és régmúlthoz való viszony, állam-egyház, hagyomány-modernizáció, egyén-közösség stb.), miközben a gazdaságpolitikai álláspontok esetlegesek vagy ebből a szempontból lényegtelenek voltak. Az SZDSZ-t és a 2002 utáni MDF-et ezért tudjuk baloldalinak nevezni amúgy jobboldalinak számító gazdaságpolitikai elképzeléseik ellenére is, mint ahogy a Fidesznek a kilencvenes évek közepén bekövetkezett átalakulása is ezért írható le – miközben programjában később időnként erősen baloldali elemek is megjelentek - jobbratolódásként. Az adott rendszer logikája ellen küzdő pártok természetesen mindig arra törekednek, hogy megpróbálják átértelmezni a verseny alapját (mint ahogy teszi ezt most a Jobbik a radikális-mérsékelt, új-régi ellentétpárokkal), de amíg nem az általuk javasolt kérdések határozzák meg a pártok és a szavazók számára a politikai erőteret, addig maguk is besoroltatnak a létező keretek közé.

Mindezek alapján állítom azt, hogy a 2010-ben eséllyel indulók tablóképén balról jobbra az alábbi pártok szerepelnek: MSZP, MDF, LMP, Fidesz, Jobbik. Ami talán meglepő lehet: a magyar pártrendszer szempontjából jelenleg az MDF baloldalibb párt, mint az LMP. Ha a két párt gazdaságpolitikájára tekintünk, akkor természetesen nem ez a helyzet: az MDF ma már alapvetően egy neoliberális platformon áll, míg az LMP tankönyvileg inkább baloldalinak számító nézeteket képvisel ezen a téren. Csakhogy a magyar politikát meghatározó szimbolikus és ideológiai kérdésekben (benne szinte mindennel, ami az elmúlt években fontos volt a politikai küzdelemben) ma az MDF az LMP-nél sokkal közelebb található az MSZP-hez, mint ahogy az LMP pedig az MDF-hez képest közelebb áll a Fideszhez.

Amit mondok, természetesen vitatható. Azt azonban nem árt észrevenni, hogy ezt a sokat kárhoztatott és lesajnált bal-jobb besorolást a választók és a politikusok többsége is érti és használja. A szavazók meglepően jól el tudják helyezni a pártokat ebben a rendszerben, s még az egyes pártok mozgását (balról jobbra, vagy jobbról balra) is szépen visszaigazolják a kutatásokban. A pártok pedig szövetségi politikájukkal, koalíciókötéseikkel és a támogatás egyéb formáival erősítik meg, hogy igenis van értelme – ezen jelentéstartalom alapján – balról és jobbról beszélnünk.