Volt már egy kis időm nézegetni a tegnapi eredményeket, az országos listára került töredékszavazatokat és különösen annak az 57 egyéni választókerületnek a helyzetét, ahol még folytatódik a küzdelem (ezekről később részletesen írok majd). Ezek alapján nekem úgy tűnik, hogy a kétharmad megszerzése a további egyéni és országos listás mandátumokkal nagyon valószínű, ennek ellenkezőjéhez komoly fordulat kellene, illetve a fővárosban egy ma nehezen elképzelhető – választói szinten is működő! – MSZP-LMP együttműködés.
Két hétig most ez lesz a téma, s ebben nincs is semmi meglepő: a pártok számára a kétharmad komoly jelentőséggel bír. Ennyi kell az alkotmány és az úgynevezett kétharmados törvények módosításához, azaz leginkább a közjogi és hatalmi viszonyok átalakításához, továbbá számos politikai jelentőséggel is bíró pozíció alkumentes betöltéséhez (alkotmánybírók, ÁSZ vezetői, parlamenti biztosok, LB elnök stb.) – bár ezekben az esetekben a jelölő(k)nek is juthat szerep. Mindenesetre nekem meggyőződésem, hogy a legfontosabb kérdések tegnap, az első fordulóban eldőltek – erre még nem volt példa 1990 után -, azaz most már előbbre is lehet talán tekinteni.
A fő állításom azonos azzal, amit három héttel korábban – még feltételes módban - írtam: „Egy Fidesz-MSZP-Jobbik-LMP parlamentben bizonyára egészen más logikák érvényesülnének, mint amelyek között az 1998 utáni magyar politika működött. A korábban mindent uraló és minden más szereplőt is ebbe a rendszerbe kényszerítő Fidesz-MSZP szembenállás természetesen nem szűnne meg, de jelentősége csökkenhetne, más szempontokkal egészülhetne ki.” A Fidesz-KDNP-t egy politikai entitásnak tekintve – akkor is, ha politikai megfontolások alapján külön frakciót hoznak létre – a 2010 utáni parlament négy szereplőjét 3+1-es (kormány-ellenzék) és 2+2-es (jobboldal-baloldal) formációba rendezhetjük. A Fidesz számára újdonság lehet, hogy vele szemben az ellenzéki térfélen három egészen különböző karakterű politikai erő áll, ugyanakkor mind a Fidesznek, mind az MSZP-nek új parlamenti riválisa támadt saját oldalán.
Rettentően fontos hangsúlyozni a Jobbik és az LMP szerepét, akikre valóban igaz Betlen János reggeli „most ugrik a majom” megjegyzése. Ezek a pártok (egyelőre) nem érthetők meg a korábbi szövetséges-társutas-csatlós fogalmak alapján, ugyanis céljuk nem a nagyobb testvér és a vele közös szent ügy segítése, sokkal inkább a saját oldali riválisuk gyengítésére, pozícióinak elfoglalására törekszenek. Mindezzel egy rendkívül bonyolult viszonyrendszer jelenik meg a parlamentben, amelynek leírásához már nem lesz elegendő az elmúlt évtizedben unalommá rögzült „A-t mond, B-t mond” logika (a média tálalásában az „egyet innen, egyet onnan” – ráadásul egyik fülön ki, másikon be - elv és gyakorlat).
Lehet, hogy túlzottan optimista vagyok, de úgy vélem: a (legalább) kettősen tagolt négy szereplős politikai tér azzal kecsegtet, hogy ismét érdemes lesz figyelni a politikai vitákra, akár a parlamenti történésekre is, s talán még az is előfordulhat, hogy 2010 után a pártok már nem tudják megúszni a politizálást azzal, hogy folyamatosan és kizárólag hasznos robotként működő szóvivőket szerepeltetnek.
