Helyükre kerültek végre a dolgok – lelkesedik egy kollégám -, a jobboldal megy jobbra, a bal helye pedig újra a baloldalon lehet. A derűlátást értem, részben osztom is, hiszen az első 29 lépéssel a Fidesz – elfelejtve az elmúlt időszak „plebejus” politikáját - valóban érezhető elmozdulást tett a „régi”, 1998-2002 közötti jobboldal irányába. Vannak azonban érvek, amelyek némileg ellentmondanak ennek a lelkesültségnek, rögtön mindjárt három is.
(1.) Sokakkal ellentétben úgy vélem, nem állítható, hogy az elmúlt években teljesen elvesztette volna értelmét a magyar politikában a bal-jobb felosztás. Túl azon, hogy a politikusok és a választók számára is világos eligazodást, azonosítási lehetőséget jelentett, a gazdasági kérdések kivételével többé-kevésbé koherens alapja is volt. Az úgynevezett kulturális-ideológiai tengely mentén a pártok alapvetően következetes álláspontokat képviselve sorakoztak fel, azaz az elosztási-materiális témákon kívül a bal és a jobb nálunk is nagyjából azt jelentette, amit a világ számos pontján jelent. A Fidesz és a Jobbik világnézeti kérdésekben eddig is egyértelműen jobboldali erőnek látszott, míg az MSZP, az SZDSZ, az MDF és az LMP tőlük balra helyezkedett el.
(2.) Az adópolitikában a Fidesz most valóban jobboldali, neokonzervatív fordulatot vett, s az sem vitatható, hogy ezen a téren az egykulcsos adó elkötelezett hívének számító Kóka Jánossal és Bokros Lajossal került egy platformra. (Ettől még költői túlzás Kókát vagy Bokrost a Fideszbe követelni: szinte minden más kérdésben – különösen az úgynevezett társadalompolitikai témákat tekintve - fényévekre van egymástól az említett két politikus és a Fidesz álláspontja.) Az adópolitikai fordulat ellenére mégsem valószínű, hogy a kétharmados többséggel rendelkező kormányzó erők lecövekelnének a választóközönség kisebb része számára (közvetlen) előnyöket kínáló jobboldali gazdaságpolitika mellett. Sokkal valószínűbb, hogy néhány karakteres lépés mellett a Fidesz a jövőben is mindenevő stratégiát folytat, azaz nem kívánja érték- és érdekválasztások alapján széthasítani a szavazótábort – és ezzel egy részüket óhatatlanul a riválisaik karjaiba lökni.
(3.) Azzal, hogy a Fidesz most elhatározta magát az egykulcsos adózás (és vele együtt a progresszív adófilozófia feladása) mellett, a baloldali ellenzék valóban komoly lehetőséget kapott a „vesztesek” megszólítására. A balra át programját azonban erősen kérdésessé teszi az úgynevezett baloldali politikai elit állapota. Vajon az MSZP mai formájában alkalmas, hiteles lehet-e arra, hogy karakteres baloldali politikát folytasson? Kik azok a politikusok a pártban, akik képesek lehetnek a horni értelemben vett kisember-karakter megformálására? Vajon hogyan egyeztethető ez össze a balliberális tábor egészének összefogása miatt fontos kókai-bokrosi gazdaságpolitikával? S ha az MSZP nem képes betölteni ezt a szerepet, lehet-e az LMP ilyen párt, egyáltalán akar-e ilyen lenni? Talán ennyi kérdésből is látszik, hogy a baloldal (valóban baloldalinak nevezhető) magára találása ma a jobboldal tartós jobbra fordulásánál is kétségesebbnek tűnik.
