Sokat gondolkoztam azon, hogy érdemes-e bármit írni az Orbán Viktor által kezdeményezett politikai nyilatkozat kihelyezéséről szóló rendeletről. Hiszen alapvetően igaza van Navracsics Tibornak, aki ma a parlamentben – láthatóan nem karrierje legkellemesebb és legszínvonalasabb felszólalásában - így érvelt: egy papír nem lehet veszélyes. A nyilatkozatról már korábban is azt írtam, hogy annak legfeljebb nyelvpolitikai jelentősége lehet, tartalmi értelemben szinte érdektelen. Mindez azonban nem jelenti azt, hogy ne lehetne önveszélyes – egy elemző blogban ezért is lehet mégis helye.
(Fotó: hirado.hu)
A mostani politikai vitában az ellenzék olyan túlzó és elrugaszkodott dolgokat mond, amelyeket általában az ellenzéki pártok hasonló kormányzati törekvések kapcsán mondani szoktak; miközben pedig a kormányzati megszólalók olyan kritikátlanul védik a döntést, ahogy ezt fegyelmezett politikusoktól már régen megszokhattuk. Aki túl akar lépni ezen a színvonaltalan és felejthető „forradalom volt” versus „diktatúra épül” szópárbajon, és kíváncsi saját időtálló véleményére, annak ismételten ajánlom figyelmébe a világ legegyszerűbb tesztjét: gondolja el, hogy ugyanez fordítva, azaz a szerepeket felcserélve történik. Ha kedvenc pártunkat a másik oldalon látva is ugyanaz lenne a véleményünk az ügyről, mint most, ha nincs is igazunk, legalább következetesek vagyunk.
De beszéljünk inkább a politikai következményekről! Az utóbbi időben több bejegyzésben jártam már körül a „most múlik” problematikáját, arra figyelmeztetve, hogy „a szereplőkön, a kormányon és az ellenzéken áll, hogy ezekből a múlónak tűnő, epizódszerű eseményekből össze tudnak-e rakni, fel tudnak-e építeni egy olyan konstrukciót, amelyben egyszer majd minden elem ugyanarról szól, egymást erősíti”. A rendelet kiadása ebből a szempontból olyan magas labda, amelyet még a választás utáni bénultságban leledző ellenzék is képes lehet lecsapni, később pedig szimbolikus jelentőségű hivatkozási pont lehet majd. Már most látszik, hogy ez a tartalmi értelemben lényegtelen eset számos szereplőt ébresztett fel, s nem is csupán a pártpolitikai erőtérben.
Természetesen semmibe nem kerül, ezért aztán könnyedén lehet politikailag motiváltnak nevezni azt a véleményt, hogy ez egy önsorsrontó, ki nem kényszerített politikai hiba. Mint ahogy azokat is laza kézlegyintéssel lehet a "gyurcsányizmus" támogatói közé sorolni, akik így vélekednek. Több mint biztos vagyok azonban abban, hogy a Fideszben is számosan értik az eset súlyát és jelentőségét – különösen azok után, hogy 2002-ben egyszer már hasonló „kicsinységek” miatt kellett átadnia a pártnak a kormányrudat egy tartalmi értelemben alapvetően sikeresnek nevezhető ciklus után.
A kérdés csak az, hogy ennek a viszonylag egyszerű politikai felismerésnek lesz-e következménye: akadnak-e olyan szereplők, akik ilyen ügyekben a jelenlegi politikai döntéseket meghozó és támogató vezetőkkel szemben a jövőben akarnak és tudnak is életerősen fellépni. Azok számára, akik látják ennek a politikának a lehetséges (ön)veszélyeit, a dilemma nem csekély: lehet-e úgy tenni a Fidesz és a magyar jobboldal érdekében, hogy közben óhatatlanul az egység látszatát tehetik kockára. S ez akkor is súlyos kérdés, ha számtalan példának köszönhetően tudjuk: a siker elsősorban nem az egységen, hanem az okos politikán múlik.
Nagyon sok idő van még a hibák kijavítására, mint ahogy megismétlésükre is...
