„Az ügy kirobbantásának információink szerint Keller Lászlóék részéről politikai indítéka volt, Sík Zoltánon keresztül Papcsák Ferenc országgyűlési képviselőt, illetve a Fideszt mint pártot akarták gyanúba keverni és elmarasztalni” – olvashattuk 2003 nyarán a Magyar Nemzetben. A 2002-es választás után a szocialista Keller László feladata lett, hogy közpénzügyi államtitkárként feltárja az első Orbán-kormány hivatali ideje alatt elkövetett visszaéléseket. Keller működése jogi és politikai értelemben is teljes kudarccal végződött: a feljelentések elhaltak, az eljárások csak arra voltak alkalmasak, hogy a korábban gyanúsnak gondolt ügyek szereplői ártatlanságukat igazoló papírhoz jussanak. Most az akkor megvádolt egyik politikus, Papcsák Ferenc próbálkozik azzal, amibe Keller két ciklussal korábban belebukott.
(Fotó: Mandiner)
Az elszámoltatás kérdése nem csupán pártérdek: ha valóban bizonyítható, hogy törvénytelenségek történtek, az egész politikai közösség számára alapvető fontosságú, hogy az igazságszolgáltatás megmutassa, van következménye a politikusok bűnözésének. Nem lett jobb vagy tisztább Magyarország levegője, amikor egy évtizeddel ezelőtt elindult a Székely-, majd a Szabadi-ügy, vagy amikor idén az év elején a Hagyó-eljárás került címlapokra, annyi hatásuk azonban mégis lehetett, hogy láthatóvá vált, nem minden tisztességtelenség marad megtorlatlan. (Nem véletlenül fogalmazok így, hiszen a választók érzete ezen ügyek nyomán nem az „egy megbotlik, máris elkapják”, hanem sokkal inkább a „mindenki korrupt” fordulattal volt leírható.)
A politikusok tisztességes átvilágítása, döntéseik számon kérhetősége kulcskérdés. Miközben a politikát körülvevő világban nap mint nap hallani döbbenetes korrupciós esetekről, precízen kidolgozott, már-már részvényesi eljárásban működő pénzgyűjtő és pénzelosztó rendszerekről, rutinszerűen kiutalt láthatatlan összegekről, pártokat átívelő, háttérben megkötött megállapodásokról, szinte hűbéresi struktúrában üzemelő gazdasági birodalmakról, a történeteken szörnyülködő - és a naivitás vagy túlképzelés dilemmájában szenvedő - emberként egyszerűen nem tudok másban bízni, mint abban, hogy az igazság legalább időnként kiderül. Akár egy elvesztett választás után a politikai ellenfélnek köszönhetően, akár évekkel később, egy vallomásból, egy beszámolóból, vagy valamilyen banális véletlen folytán. Ne feledjük el, hogy a legokosabban kigondolt törvénytelenségek egy része is valahogy, valamikor napvilágra került, olykor korábban köztiszteletnek örvendő emberek megítélését is átértékelve – gondoljunk csak szegény Helmut Kohl esetére.
Ennyit arról, hogy miért fontos egyáltalán ez a téma, s akkor nézzük a pártszempontokat! A választásokon győztes Fidesz ezen a téren nagyon magasra tette a lécet – annál is magasabbra, ahová a szocialisták helyezték 2002-ben. Az MSZP akkor nem beszélt az Orbán-kormány frontpolitikusainak jogi felelősségre vonásáról, bár a sokszor emlegetett ügyek (Ezüsthajó, Happy End és társai) kapcsán egyes választókban akár ilyen várakozásokat is kelthetett. A Fidesz viszont most egyértelműen azt üzente, hogy nem elégszik meg a kishalakkal, és kormányra kerülése esetén bíróság elé állítja az előző ciklus politikai vezetőit. A választói elvárás ezek alapján evidens, a Gyurcsány Ferenc elleni (sikeres) eljárás szinte minimumkövetelmény. Ha a Fidesz valamilyen ok miatt nem tudja teljesíteni ezt a kiemelt választási ígéretet, és Papcsák végső soron Keller sorsára jut, az a korábbiaknál is nagyobb csalódást okozhat a jobboldal táborában, miközben a 2002-eshez hasonló menlevelet ad a célkeresztbe került személyeknek.
Sokan mondják, hogy a helyzet most radikálisan más: akkor egy minimális parlamenti többséggel és folyamatosan megkérdőjelezett legitimitással rendelkező kormány mellett a Fidesz korábbi képviselőjelöltje által vezetett ügyészséget találhattunk, míg most egy kétharmados többségű, jelentős hatalmat koncentráló politikai centrum hamarosan lehetőséget kap arra, hogy a már amúgy is hozzá közel álló ügyészség élére is saját emberét ültesse. Nem állítom, hogy nincs jelentőségük ezeknek a különbségeknek, az összehasonlítás mégis abból a szerintem téves elképzelésből indul ki, hogy az igazságszolgáltatás politikai erővel irányítható. Természetesen nem tehetem tűzbe a kezem az összes ügyészért és bíróért, mégis azt képzelem, hogy ezen magas presztízsű szakmák belső logikája főszabályként nem teszi lehetővé a szakmai szempontok folyamatos és erőteljes felülírását. Biztos vannak olyanok, akik különféle előnyökért hajlandók a piszkos munkákra, ám ezen szervezetek tagjainak már csak saját jól felfogott érdekükben is ellenállónak kell lenniük az ilyen típusú beavatkozásokkal szemben. Aki hosszú távon tervezi szakmai karrierjét, az egy olyan rendszerben, ahol esélye van a politikai váltógazdálkodásnak, nem építhet kizárólag a politikai hátországra, miközben porig rombolja saját szakmai hitelét.
A politikai logika alapján tiszta a képlet: a Fidesznek nagyon kellene az előző kormányok emblematikus tagjainak büntetőjogi felelősségre vonása. Az is könnyen kiszámítható, hogy az elszámoltatás sikere vagy kudarca milyen politikai következményekkel járna, kinek ártana és kinek használna. Abban pedig őszintén hiszek, hogy túl a politikai szólamokon, fenyegetéseken és ellentámadásokon, egy ilyen eljárás vagy annak hiánya elsősorban nem a politikáról, hanem az igazságról (óvatosabban: a jogosról és a jogtalanról) szólna. Ha nem így lenne, akkor valóban okkal búcsúzhatnánk a jogállamtól.
