2004. május 10-én – közel egy hónappal az első hazai európai parlamenti választás előtt - Orbán Viktor követ dobott az állóvízbe, amikor kijelentette: „emberileg és erkölcsileg vállalhatatlan dolgok történnek Irakban”. A Fidesz elnöke szerint „a világméretű terrorizmus elleni küzdelemnek és Iraknak már nincs köze egymáshoz, Irak már nem erről szól, hanem valami másról”. A magyar katonák iraki szerepvállalása kapcsán kialakult korábbi parlamenti konszenzus – amelyet az MDF kivonulást sürgető felhívásai már amúgy is kikezdtek - egy pillanat alatt megingott, ám amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan le is került a napirendről a téma.
(Fotó: Hetek)
Emlékszem, a Hír TV-ben akkor rendszeresen jelentkező elemző műsorunkban (Visszhang) Kóczián Péterrel és Giró-Szász Andrással egy pillanatra lelkesek lettünk, mert az orbáni mondatok azt a reményt keltették, hogy a magyar politika a közjogi javaslatcsomagok és a nemzeti petíciózás mellett érdemi, valódi kérdésekkel is elkezd foglalkozni. Függetlenül attól, hogy mit gondoltunk az iraki szerepvállalásról (könnyen lehet, hogy nem ugyanazt), mind a hárman egyformán jónak tartottuk volna, ha ebben az ügyben a közvélemény végre megismerkedhet az érvekkel és az ellenérvekkel.
Valami el is indult: másnap Orbán Viktor már arról beszélt, hogy „ha ma kellene dönteni az iraki magyar szerepvállalásról, akkor a Fidesz nemet mondana, személyes álláspontja szerint pedig minél hamarabb jövünk onnan haza, annál jobb”. Ugyanekkor Kovács László “arra kérte a Fidesz vezetőit, hogy ne használják választási kampánycélokra az Irakban történteket, s emlékeztetett rá, hogy néhány hónapja a magyar parlament mindössze négy ellenszavazattal döntött az iraki katonai részvétel mellett”. A várt valódi vita azonban elmaradt: pár nap múlva a Fidesz már megelégedett egy parlamenti nyilatkozat kezdeményezésével, négypárti egyeztetések kezdődtek, s az ügy – még mielőtt a választók a lényegről hallhattak volna – átadta a helyét a kommunikációs ötleteknek és egyéb választás előtti látványelemeknek. Amikor pedig 2004. június 17-én egy ivóvizet szállító magyar katonai konvoj járművei mellett pokolgép robbant, megölve egy 27 éves szakaszvezetőt, a hazai pártok már az EP-választás eredményeivel és következményeivel voltak elfoglalva.
Gondolom, könnyen kitalálható, hogy miért idéztem fel éppen most ezt a hat évvel ezelőtti momentumot. Irak és Afganisztán két külön történet, annyiban mégis hasonlítanak, hogy a magyar választók legfeljebb szörnyű fogolykínzások és magyar katonahalálok kapcsán hallanak az ott történtekről – s teszik fel esetleg magukban a kérdést: miért is vagyunk mi ott? A politika a válaszok megtalálásában ugyanolyan érdektelen most is, mint korábban volt. A miniszterelnök nem szólal meg, a honvédelmi miniszter szerint az elhunyt magyar katona „az afgán nép fejlődését és jólétét támogatta munkájával”, az MSZP források rendelkezésre bocsátásáról beszél, a Jobbik közleményében csapatkivonást emleget, az LMP pedig a vizsgálat nyilvánosságra hozatalát tartja fontosnak.
Rutinpolitika, értékelhető érvek nélkül. Remélem érthető: nem még több kiküldött magyar katona vagy a katonák azonnali hazarendelése hiányzik, hanem az értelmes, lényegi vita. A válaszok a miértekre. Hogy a zsigeri és érzelmi reakciókon túllépve tudjuk eldönteni, helyesen teszi-e a mindenkori kormány, amikor - lelkesen vagy csendesebben - kiáll a magyar szerepvállalások mellett.
