Felborul a pálya: egyetlen politikai centrumból irányított kétharmados többség a parlamentben, a kormányfő akaratából hivatalba kerülő lojális vezetők az intézmények élén, októbertől minden bizonnyal szinte egypártivá váló helyi hatalom. Mi következik ebből, a rendszerváltás utáni magyar politikában példátlannak nevezhető aszimmetrikus helyzetből? Egyrészt korábban nem látott hatékony ügymenet lehetősége, másrészt a hosszú távú berendezkedés esélye, harmadrészt azonban a konfliktusok házon belülre kerülésének valószínűsége.
(Fotó: Facebook)
Max Weber óta tudjuk, hogy a hatalom az ellenállás legyőzésében ragadható meg; a politikában a döntéshozatalhoz, a cselekvéshez szükséges akaratok ugyanis mindig erősebb vagy gyengébb ellenakaratokkal találkoznak. Az egység, az egy irányba mozdulás (vagy legalább annak látszata) állandó küzdelemben jön létre, s egy politikai tábor kohézióját jelentősen segítheti, ha erős az ellenfél, ha folyamatosan harcolni kell a közösnek gondolt célokért. Az ostromlott erődök ezért is mindig összetartóbbak, hiszen egy ilyen helyzetben a legkisebb kritika is árulásnak, az ellenség segítésének tűnhet. Sokan kérdezik például, hogy miként lehetett az MSZP parlamenti frakciója olyan intakt a 2006 utáni időszakban, amikor a szocialista politikusénál kevés népszerűtlenebb foglalkozás volt az országban – a magyarázatban bizonnyal jelentős súlya lehet annak a nyomásnak, ami az ellenzék részéről a kormánypártra nehezedett, s ami bizonyos mértékben egymáshoz is tapasztotta az egyébként bizalmi viszonnyal nem vádolható MSZP-s képviselőket.
A helyzet most teljesen más, szinte tökéletesen az ellentéte a korábbinak. Ellenzéki nyomásról alig beszélhetünk, a hatalmi lehetőségek majdnem korlátlanok, s bár a mézesheteknek lassan vége, a választói elfordulásnak egyelőre semmi jele. Ágh Attilán kívül – aki a Klubrádióban tegnap előrehozott választást vizionált – talán nincs is olyan ember ebben az országban, aki ne venné biztosra, hogy a kormány kitölti ciklusát, sőt, egyesek már-már évtizedes országlásban bíznak, vagy éppen attól tartanak.
A tapasztalatok azt mutatják, hogy egy ilyen helyzetben, amikor a külső ellensúlyok gyengék, a konfliktusok szép lassan beköltöznek a hatalom falain belülre. Bár az analógiákkal érdemes óvatosan bánni, hiszen a különbségek jelentősek, akár a két világháború közötti „egységes” kormányzó pártra, akár a kommunista diktatúra állampártjára gondolunk, mindenhol ugyanazt látjuk: a politikai ellenakaratok egyszínű politikai irányítás esetén sem tűnnek el, de hangjuk és erejük elsősorban belül lehet.
Amíg a Fideszt egy viszonylag szűk és összetartó vezetői csapat irányította, s ráadásul az MSZP-vel való kiélezett és folyamatos harcban tette ezt, a párt legendás volt a zártságáról és az egységéről. Akik kicsit közelebb voltak a tűzhöz, már akkor is tudták, hogy hamis a balliberális sajtó által adott sematikus kép a „bólogatójánosokról”, de a nyilvánosság ezekből a belső nézetkülönbségekből valóban keveset érzékelt. Az elmúlt években komoly változások történtek: a párt egy heterogén, óriásira duzzadt, kevésbé átlátható, érdekcsoportok által szabdalt konglomerátum lett, amelyben a korábbi szoros, bizalmi viszonynak már csak a maradványai találhatók meg. A Fidesz ebből a szempontból egyre inkább hasonlóvá vált a szocialista párthoz, miközben azonban 2010-ben többé-kevésbé elvesztette egyik legfontosabb kohéziós erejét: az MSZP-t.
A választási győzelem eufóriája, az első hónapok lendülete érthetően felszín alá szorított minden létező ellentétet, de várható, hogy a nehezebb döntések, az óhatatlanul csökkenő támogatottság esetleg katalizátora lehet annak, hogy a nyilvánosság számára is láthatóvá váljon egy-két törésvonal. A felborult pálya ráadásul magával hozta, hogy a Fidesznek minden korábbinál erősebben kalkulálnia kell a „sok eszkimó, kevés fóka” helyzettel. Ha októberben valóban narancssárgába borul az ország, a kormánypárti frakcióban több mint száz polgármester ülhet, akik döntően az ilyenkor sikeres recept alapján, a kormányzati háttérrel kampányolva nyernek településükön, de kivételezett helyzetről – lévén szinte minden nagyobb település kormánypárti vezetés alá kerül - aligha álmodhatnak.
S itt lép be a képbe a politikai aszimmetria másik következménye: bár Orbán Viktor Kötcsén állítólag potenciális dezertőrökről beszélt, nem titkoltan szinte előre megbélyegezve a lázadozni akarókat, be kell látnunk, hogy egy ilyen viselkedésnek a politikai költségei ma lényegesen alacsonyabbak, mint 2010 előtt lettek volna. Az óriási kormánytöbbség mellett még félszáz dezertőr sem vezetne parlamenti döntésképtelenséghez, miközben korábban a kormányzó MSZP-nek egy ember elvesztése is komoly fejtörést okozott. Azok tehát, akik ilyen-olyan okok miatt megszegik az egységet, akár beszéddel, akár szavazattal, döntésük meghozatalakor elméletileg könnyebb szívvel tehetnék - s akár pártjuk is jobban tolerálhatná önállóságukat. Nem véletlen azonban, hogy a miniszterelnök már most figyelmeztette párttársait: ha esetleg – többek között az ellenfelek látható gyengesége miatt is – elindulna egy ilyen belső erjedési folyamat, nincs semmi garancia arra, hogy mire felocsúdna a meglepetésből a Fidesz, már nem állnának felvértezett hadak a kapuk előtt.
x x x
Ezen a honlapon nagyon tanulságos térképek találhatók az önkormányzati választást megelőző jelöltállításról.
Az utolsó 100 komment: