Fontos határhoz értünk – írtam tegnap. Ma reggelre kiderült, hogy más értelemben is. Torkos Matild, a Magyar Nemzet újságírója megtette azt, amire nyilvánosan eddig ebben az ügyben egyetlen elkötelezett kormánypárti sem volt hajlandó. Vállalta a véleményét akkor is, ha az ellentétes a Fidesz aktuálisan hivatalos álláspontjával.
"Az Alkotmánybíróság döntését nem érdemes kritizálni, bár nem példa nélküli, hogy az ítélet szembemegy az igazságérzetünkkel, lásd például a Zétényi-Takács igazságtételi törvényt elkaszáló, Sólyom-féle alkotmánybírósági döntést. De az is igaz, hogy a kormánykoalíció elkerülhette volna a végeredményt, ha a jogász végzettségű kormánypárti képviselők a különadóról szóló törvény beterjesztése idején nem dugják a fejüket a homokba, hanem felhívják a képviselőtársak figyelmét az alkotmányos aggályokra.” – írja a szerző, majd nagyon bölcsen hozzáteszi: “A demokrácia már csak ilyen macerás dolog. Ezzel együtt szeretjük. S épp ezért nem szerencsés a Fidesz azon reakciója az alkotmánybírósági döntésre, hogy kerüljenek ki a testület hatásköréből azok a kérdések, amikről nem lehet népszavazást elrendelni."
Régi meggyőződésem, hogy a magyar politika egyik súlyos tehertétele a belső kontroll hiánya. A vezető politikusok szabadon formálhatják álláspontjukat, szinte mindent és annak az ellenkezőjét is képviselhetnek, mert nem kell attól tartaniuk, hogy a számukra igazán veszélyes helyről, saját táborukból kritikát kapnak. Bólogatnak a hivatásos politikusok, bólogat a holdudvar és bólogatnak az újságírók. Márpedig ha sehol egy kritikus hang, csak az ellenoldalról jön a támadás, a voluntarizmus tere (Enyedi Zsolt kifejezése) szinte korlátlannak látszik. Konkrétan: amíg csak Gyurcsány Ferenc kiabál, semmi gond, sőt, annál jobb, hiszen az ügy szépen belesimul a szokásos logikai rendbe.
Most, amikor a magyar politikában eddig példa nélküli lépésre szánta el magát a kormány (csak zárójelben: nem az a példa nélküli, hogy a kormánytöbbség intézményeket alakít át, hanem az, ahogy ezt tenni szándékozik; az a párt, amelyik két évtizeden keresztül folyamatosan az alkotmánybírósági döntések tiszteletére intett, most alkotmánymódosítással akar visszavágni egy neki nem tetsző döntés után), nagyon kíváncsi voltam a kormánypárti politikusok és a hozzájuk közel álló szereplők reakcióira. Elemzők véleményére, akikkel szinte mindig egyetértettünk, amikor a szocialista-liberális kabinet elfogadhatatlan eljárásairól beszéltünk, például az igazságszolgáltatás támadása kapcsán – tisztán elvi alapon. Újságírókéra, közszerepelőkére, és persze azoknak a politikusoknak a viselkedésére, akik – ebben biztos vagyok – elfogadhatatlannak tartották volna, ha egy ilyen lépést bármelyik korábbi kormány tett volna meg. Mit gondol Navracsics Tibor és Rogán Antal, tényleg megszavazza a módosítást Pokorni Zoltán, és mi a szakmai álláspontjuk azoknak az alkotmányjogász képviselőknek, akikre Torkos Matild is utal cikkében?
Nem árt észben tartani: ami most lenyomható, átvihető dolognak látszik, s amivel kapcsolatban talán az egyes politikusoknak úgy tűnhet, hogy kisebb a hallgatás költsége, mint a veszélyes nyilvános kritikáé, az később súlyos precedens, folyamatos hivatkozási alap lehet. Ezért sem értem Lázár János szerepvállalását, aki minden interjújában a kormánypárt egyik talán legnyíltabb, legbátrabb, leginkább autonóm politikusának mutatta magát, s aki a mostani döbbenetes mondataival azt kockáztatja, hogy később, amikor már egészen más klíma veszi majd körül a magyar politikát, esélye legyen előbbre lépni. Bárki bármit mond, látni kell: itt nem a 98 százalékos adó a tét, hanem a Fidesz alkotmányos tisztasága, hitelessége és demokratikus elkötelezettsége. Nem értek egyet azokkal, akik most triumfálnak, mondván, nekik lett igazuk, mert előre látható volt, hogy idáig fajulnak a dolgok. A politikában mindig van választási lehetőség, lehetett volna másképp, s a Fidesznek - vagy egyes képviselőinek - most is van, lenne még alkalma korrigálni, átgondolni.
x x x
Önállóság2: Stumpf András cikke a Heti Válaszban.