Másfél nap telt el azóta, hogy Lázár János, a Fidesz frakcióvezetője bejelentette: pártja az Alkotmánybíróság hatásköreit korlátozó javaslatot kíván elfogadtatni a parlamentben. Miután az eljárás megítélésem szerint azon - szerencsére ritka - politikai események közé tartozik, ahol az elemző feladata nem merülhet ki a megértésben és a magyarázatban, az előző két bejegyzésben alapvetően a személyes véleményem, állásfoglalásom dominált. Itt az ideje azonban annak, hogy egy kicsit körüljárjuk a lehetséges hatásokat és forgatókönyveket.
(Fotó: MTI)
A tervezett alkotmánymódosítással kapcsolatban jelenleg három nyitott kérdést látok: 1. változtat-e valamit a tervein a Fidesz a jobboldal berkein belül is megjelenő tiltakozások, elítélő vélemények hatására; 2. lesz-e olyan kormánypárti képviselő, aki nyilvánosan is vállalja kritikáját, esetleg nem szavazza meg a módosítást; 3. milyen általános politikai következményei lehetnek az ügynek, hogyan érinti a pártok pozíciót?
A bejelentés óta eltelt időszak egyik feltűnő jelensége, hogy a továbbra is magabiztos Lázár Jánoson és a már-már bravúrosan minimális nyelvi készlettel operáló Szijjártó Péteren kívül más kormánypárti politikus egyelőre nem exponálta magát a téma kapcsán. Nem szólalt meg Orbán Viktor, de hallgat az ügyben komoly felelősséggel bíró igazságügy miniszter, és csendben vannak más vezető fideszes politikusok is. Nem kell hozzá nagy ész, hogy mindezt sajátos kivárásnak lássuk: Orbán Viktor bizonyára tudni akarja, hogy pontosan mekkora ellenállással kell kalkulálnia, a potenciális belső kritikusok pedig az elsőként szólás előnyeit és hátrányait mérlegelik. Az események nem vittek tehát közelebb a válaszokhoz, legfeljebb találgatásaink lehetnek az első két kérdés kapcsán. Az ügy iránt elfogultan (értsd: abban bízva, hogy nem kerül sor ilyen bántó alkotmánymódosítási precedensre) el tudok képzelni valamilyen másik forgatókönyvet, valószínűbbnek azonban azt tartom, hogy egyrészt a Fidesz nem változtat érdemben az indítványon, másrészt pedig nem akad olyan kormánypárti szereplő, aki látványosan szembehelyezkedne Orbán Viktor akaratával. Várjuk természetesen ki a végét, de a kommunikációs váltáson kívül (a frakcióvezető első „őszinte” nyilatkozatához képest az újabbak már nem szólnak az Alkotmánybíróság kikerülésének szándékáról, hanem az emberek érdekeire, a választási ígéretekre, a felháborító végkielégítésekre és a nyugdíjak megvédésére irányulnak) érdemi fordulat feltehetően nem várható.
Ha valóban így lesz, az igazán fontos kérdés az ügy hatása lehet. Egyesek szerint lényegtelen epizód, csak a „széplelkű értelmiségiek” ügye, miközben a választók tömege azt sem tudja, hogy miről van szó; mások viszont azt állítják, hogy olyan momentum, amely elindíthatja a lejtőn a Fideszt, és életet lehelhet az ellenzéki politikába. Mindkét érvelésben van némi igazság: a legtöbb embert elérő bulvárhíradókban futottak még kategória volt csupán az eset, a politika iránt érdeklődőknél azonban valóban új minőséget jelentett, különösen azáltal, hogy a jobboldalon belül is megütközést keltett, kritikákat szült. Nem tudható, hogy a véleményvezérek világából képes lesz-e leszivárogni, szélesebb hatást kiváltani, de nem is várom, hogy azonnali és közvetlen, kutatásokban kimutatható radikális fordulatot eredményezzen. Nem azért veszélyes és ártalmas az ügy a Fideszre nézve, mert a következő havi adatokban már biztosan zuhanni kezd a párt. Valamilyen visszaesés persze elképzelhető, de az instant hatásoknál erősebbnek gondolom a hosszú távú következményeket.
Ha valóban átmegy a javaslat, a Fidesz számos támogatója előtt veszítheti el ártatlanságát (figyelem: itt sem elsősorban azok fontosak, akik már a nulladik percben „csalódtak” a pártban), s ez legalább olyan lassan ölő méreg lehet, mint amilyen a szocialisták számára az ominózus őszödi beszéd volt. A volt miniszterelnök nyilvánosságra került beszédét a baloldalon belül sokáig lehetett mentegetni, magyarázni, fontos célokról, kényszerpályákról beszélve, amelyek miatt nem lehet másképp cselekedni, de azt az egyszerű igazságot, hogy a politikus akkor vesztette el igazán a hitelét, amikor a joggal elvárható lemondás helyett beleállt egy védhetetlen helyzetbe, ma már talán még egykori hívei közül is számosan elismerik. Rengeteg a különbség a két eset között, más a közérthetőségük, a hatókörük, a súlyuk és még sok minden, de egyben hasonlítanak: mindkettő alkalmasnak látszik arra, hogy a kormányzás során először ingassa meg számos választó hitét a korábban támogatott pártban és annak vezetőjében, illetve az ellentábor választására ösztökélje azokat, akik eddig hezitáltak vagy kivártak.
Az elbizonytalanodás vagy a tiltakozás folyamata hosszú, de „ezt azért nem kellett volna” típusú mondatokkal szokott kezdődni.
