Számtalan gondja van a magyar politikának. Szinte minden nap láthatunk példákat súlyos hiteltelenségekre, magyarázhatatlan pálfordulásokra, bántó manipulációkra. A szép szólamok mellett gyakran hiányzik a politikusi teljesítmény, a valódi érdemi cselekvés. S még valami: a messzire tekintés, a távlat. Hogy nem csak ma kell nyerni, de a holnapra is érdemes gondolni.
(Fotó: hodmezovasarhely.hu)
Emlékszik még valaki arra, hogy ki volt az a fideszes politikus, aki 2003 nyarán választókerülete érdekében lobbizva, négy szocialista képviselő mellett felkereste Medgyessy Péter miniszterelnököt az első úgynevezett fogadóóráján? Bizony, Lázár János volt. S ki volt az, aki 2007 elején, a kordonbontás után úgy nyilatkozott, hogy "kifizetném a pénzt, de igazából azon is elgondolkodtam, hogy leülöm az összeget"? Igen, szintén Lázár János. Mint látható, a hírekben időnként korábban is szerepelt a neve, a széles nyilvánosság azonban még csak most fedezi fel magának azt a politikust, aki már legalább egy évtizede küzd ezért a figyelemért. Hivatalos életrajza szerint 1997-ben, 22 évesen lett az akkori hódmezővásárhelyi polgármester, Rapcsák András személyi titkára, majd a népszerű politikus halála után, 2002-ben sikeresen vette át hivatalát. Amikor bekopogott Medgyessyhez, a Fidesz mezei, fapados képviselői közé számított, amikor kordont bontott, már bizottsági elnök, szakpolitikai kabinetvezető és frakcióvezető-helyettes is volt. Mára pedig az egyik legtöbbet szereplő, legtöbb reflektorfényt vonzó politikusa a kormánypártnak.
Mindez óriási előrelépés, fényes bizonyítéka annak, hogy kétségtelenül tehetséges politikussal van dolgunk. Szinte a semmiből érkezve mászta meg a sokaknak áthatolhatatlannak tetsző falakat, került be a párt vezérkarába, és vált az új-Fidesz emblematikus alakjává. Megelőzve, elhalványítva a korábban gyakran emlegetett trónkövetelőket, Pokorni Zoltánt, Kósa Lajost, Rogán Antalt, Varga Mihályt, vagy éppen az országos politikában őt kezdetekben segítő Navracsics Tibort. Talán nem ostobaság arra gondolni, hogy versenyelőnyének egyik fontos eleme – a rá jellemző relatív önjáróság mellett - a tervezés, az előrelátás képessége lehetett.
Eddigi döntéseit kétségtelenül igazolta az élet, most azonban fontos válaszúthoz érkezett. S bár én ebben az ügyben bizonyos értelemben már az első mondatok után letettem a garast, azt állítván, hogy „mostani döbbenetes mondataival azt kockáztatja, hogy később, amikor már egészen más klíma veszi majd körül a magyar politikát, esélye legyen előbbre lépni”, őszintén szólva kíváncsian várom, hogy pár év múlva a mostani alkotmánybírósági korlátozás körüli szerepekre hogyan emlékezünk majd vissza. Nem tudom, hogy a politikus mérlegelte-e ezt a szempontot, amikor elvállalta, hogy nevéhez kapcsolódjon a nagy vitákat kiváltó, korábbi határokat átlépő módosítás, de nagyon meglepne, ha ez a távlat kimaradt volna a megfontolások közül. Az elmúlt napokban látott, tőle szokatlan hangsúlyok és gesztusok azt jelzik, hogy feltehetően maga is tisztában volt és van a kockázattal, de minden bizonnyal úgy ítélte meg, hogy a párton belüli karrierje ezúttal nem viselt volna el egy visszautasítást.
Kényszerpálya – bizonyára ez lenne a legtöbb politikával foglalkozó véleménye arra a kérdésre, hogy miért nem választott ebben a helyzetben más utat Lázár. Tényleg nem tudom, hogy mennyi hátránya származik (egyáltalán származik-e) a jövőben párton belül és különösen azon kívül a mostani szerepléséből, az viszont kétségtelen, hogy a magyar közvélemény figyelő szemei előtt nagyon erős vonalakat használva rajzolt rá eddigi portréjára. A Fidesz frakcióvezetője ma bizonyára azt gondolja, hogy jól jött ki az eseményekből, sikerrel menedzselte az ügyet, megoldotta a rá bízott feladatot, s ha a mostani politikai viszonyokat figyeljük, akkor kétségtelenül igaza is van. Ma nyert ügye van.
Kényszerpálya – akár ezt a szót is használhatta volna Gyurcsány Ferenc az őszödi beszéd nyilvánosságra kerülése után, s gyakran erre hivatkozva támogatták őt a szocialisták is tűzön-vízen át. Nem akarom párhuzamba állítani a két eseményt, hiszen tartalmilag nagyon más minőségekről van szó: lényegben, hatásban és következményekben egyaránt. Mégis, fontos emlékezni arra, hogy 2006. október 6-án, amikor a magyar parlament kormánypárti többsége egy emberként bizalmat szavazott a kormányfőnek, az elemzések többsége Gyurcsány Ferenc és az MSZP sikeréről szólt. Pár év múlva azonban minden megváltozott: a volt kormányfő 2009-ben, a kormány éléről távozva akár már bánhatta is volna, hogy Őszöd után nem mondott le, és nem lett a baloldal hőse; aki példamutató lépése után talán arra sem lett volna esélytelen, hogy egyszer dicsőségesen térjen vissza a párt és az ország élére. De még jobban bánhatták azon párttársai, párton belüli riválisai, akik 2009 után már nyíltan is az antigyurcsányizmus képviselői lettek, de ott és akkor látványosan kiálltak mellette, ország-világ előtt deklarálva, hogy számukra az őszödi beszéd nem skandalum.
Aznap ők nyertek, ma mégis azt gondoljuk, hogy mindannyian eljátszották az esélyt.
x x x
Illusztráció: "Ezekről különben nyilvánvalóan föl sem tételezhető, hogy különösebb érdemi közük volna egy amúgy századrangú és -jelentőségű fiatal politikushoz, akiről egyelőre még semmi fontosat nem jegyzett föl a magyar történelem, s aki éppen ezért valószínűleg föl sem fogja, mennyire tragikomikus hatást kelt, amikor a jogállam elégséges mértékű megszilárdulásáról, úgy húsz év távlatát mintegy egybefogva, éppen ő nyilatkozik." (Balázs Zoltán: Hogyan temessünk alkotmányt? - a szerző egyetemi kollégám, nem mellesleg pedig a Fidesz-KDNP önkormányzati képviselője a XV. kerületben)