Régen látott össztűz zúdult ma az Európai Unió országaiból az Orbán-kormányra. A német lapok többek között vezérelvű országról értekeztek, a luxemburgi külügyminiszter a belarusz diktátorhoz hasonlította a magyar kormányfőt, Angela Merkel pedig az egyik szóvivőjével üzent. Azon túl, hogy soha nem kellemes ilyen véleményeket olvasni az aktuális magyar kormányról, érdemes azt is átgondolni, hogy pontosan mekkora a súlya és a jelentősége mindennek.
(Fotó: Welt Online)
Ha nem is teljesen példátlan ez az össztűz az Unió történetében, az kétségtelen, hogy 1990 óta magyar kormány ilyen éles kritikákat még nem kapott. Tanulságos, hogy a talán leginkább vitatott megítélésű, nemzetközileg sem mindenhol – mondjuk így – elismert Gyurcsány-kabinettel szemben hasonló, a nemzetközi diplomáciában valóban szokatlan hangot kormányzati pozícióban lévő nyugati politikus nyilvánosan soha nem engedett meg magának. Tényként kell megállapítanunk, hogy az Orbán-kormány rövid fél év alatt olyan reakciókat váltott ki a határainkon túl, amelyek finoman szólva is szokatlanok. Miközben vannak természetesen ettől a fő iránytól eltérő hangok is, a kórus meglehetősen azonos nótát zeng, s még az sem állítható, hogy összetétele kizárólag a klasszikus európai párttagoltság alapján lenne leírható. Konzervatív újságok, politikusok és kormányok is megszólaltak, akiket azért a magyar jobboldalon belül nagy bravúr lenne kommunistázni, gyurcsányozni vagy más módon személyükben hitelteleníteni.
Amikor egy kormány kritikákat kap a határokon túlról, általában - a "félrefordítás" mindig kéznél lévő szórakoztató érvét leszámítva - két hárító-védekező mondat szokott elhangzani: (1) nem számít a véleményük, mert csak a saját jól felfogott érdekük miatt szólnak, ami nem azonos a magyar emberek érdekével, (2) nem számít a véleményük, mert nem ők élnek itt és nem ők szavaznak. Amikor ezt hallom, mindig eszembe jut egy pár évvel ezelőtti televíziós beszélgetés, ahol arról vitatkoztunk elemző kollégámmal, hogy van-e jelentősége annak, amit a Lajtán túl gondolnak a szocialista-liberális kormányról. Én amellett érveltem, hogy a magyarok – leszámítva a minden külföldit utáló kisebbséget - az átlagosnál is fogékonyabbak a távolból érkező bírálatokra, ezért egy kormány számára kiemelten fontos a nemzetközi hitelesség és kompetencia. A választók természetesen keveset tudnak arról, pontosan mit is jelentenek a diplomácia különböző kódjelei, de elvárják politikusaiktól, hogy jó hírünket keltsék a nagyvilágban, s ha azt tapasztalják, hogy valamilyen ok miatt pária szerepbe kerülünk, azt rossz néven veszik és előbb-utóbb büntetik. Ezért is törekszik minden hazai politikus arra, hogy elsősorban itthon demonstrálja: mennyire elismert és megbecsült tagja a nemzetközi politikának. Kollégám bólogatott, majd gyorsan az aktuálpolitikára váltva hozzátette: egy kormányt igazán ez tud megölni, nem véletlen, hogy az ellenzék vezetője már most sokat tesz azért, hogy a hitelességét elvesztett szocialista miniszterelnöknél elismertebb szereplője legyen ennek a világnak.
A „megölést” már akkor is túlzásnak tartottam, és alapvetően most is ezt gondolom. Nem hiszem, hogy az árat közvetlenül, azonnal, a politikus számára legfontosabban, a szavazatokban, azok villámgyors elvesztésében kellene megfizetni. Az ár azonban ettől függetlenül létezik: benne van a kihagyott lehetőségekben, a gazdasági problémákban, a forint árfolyamában, a külkapcsolataink alakulásában. Nem eszik olyan forrón a kását, valóban, nem zárnak ki az Unióból, nem veszik el az elnökséget, továbbra is lapogatják majd a kormányfő vállát a találkozókon, de ha ez így megy tovább, ha így vélekednek rólunk Európa meghatározó lapjai (valamint azok olvasói) és politikusai, annak az ország biztosan kárát látja - függetlenül attól, hogy minden kérdésben pontosan és helyesen látják-e az itt történteket (szerintem amúgy ebben inkább nem).
Azt hiszem, itt az idő, hogy a politika rövid pihenőidejében, az ünnepek alatt kicsit mindenki gondolkodjon, akinek bármilyen köze van a magyar kormány munkájához. Igen, mindenki: az ugyanis nem mentesít a gondolkozástól, hogy csak háttérember vagyok, hogy csak a szavazógombot nyomom, hogy az érdemi döntéseket úgyis mások hozzák.
