Egy korábbi bejegyzésben arra tettem kísérletet, hogy a leegyszerűsítő, primitív állításokon túllépve – amelyek nagyjából az istenkirály versus patásördög antagonizmusban írhatók le – megpróbáljam megérteni Orbán Viktor politikai szerepfelfogását, politikai céljait. A magyar politikai élet legtudatosabb politikai vállalkozója kapcsán a legfontosabb megkülönböztető jegyet abban véltem megtalálni, ahogy a jelenlegi miniszterelnök a politikáról gondolkodik, illetve ahogy a politikában viselkedik; különös tekintettel arra, hogy a kétségtelenül időnként változó céljait és elképzeléseit kételymentes meggyőződéssel képviseli és tűzön-vízen keresztül is érvényre akarja juttatni. Egy ilyen hozzáállás természetesen önmagában nem garancia a sikerre – ezért most arra a kérdésre keresem a választ, hogy honnan táplálkozik Orbán Viktor párton belüli és azon kívüli hatalma, tekintélye, elfogadottsága.

(Fotó: MTI)

Előre szólok: ez a szöveg – mint a blogon olvasható bejegyzések többsége - sem elsősorban rólam, az én politikai értékeimről, szimpátiámról szól, hanem egy tényt, egy létező helyzetet próbál meg jellemezni és értelmezni. Nem arról fogok tehát beszélni, hogy „szerintem” miért jó vagy rossz politikus a kormányfő, hanem a kétségtelenül meglévő formális és – különösen - informális hatalmának okait kutatom. Miután a téma igényli, olykor háttérbeszélgetéseken szerzett információkat is felhasználok, de természetesen nem magukról a megszólalókról, hanem kizárólag a jelenségekről beszélek.

Egy politikus tekintélye rengeteg forrásból táplálkozhat. Származhat az elért sikerekből, a megnyert csatákból, a jövő reményeiből. Jöhet hatalmi helyzetéből, akaratának erejéből, parancsának ellenállhatatlanságából. De forrása lehet személyes képessége, népszerűsége, szellemi kvalitása vagy más rendkívüli tehetsége is. Nehezen vitatható, hogy Orbán Viktor esetében az eddig elért politikai siker és a jövendő siker reménye komoly szerepet játszik pártján belüli elfogadottságában. Sokan azért követik, azért bíznak benne, mert vele elképzelhetőnek tartják hosszú távon is a hatalmi pozíciók birtoklását, illetve rajta kívül nem nagyon látnak olyan politikust, akit képesnek tartanának ekkora választói csoport megszerzésére és egyben tartására. Az a tény azonban, hogy a rendszerváltás után egyedüli magyar politikusként akkor is vezető tudott maradni, amikor két egymást követő választást elveszített, a magyarázatok szélesebb körét igényli. Igaz ugyan, hogy 2002-ben és különösen 2006-ban a párton belül érték bírálatok és támadások politikáját, Orbán Viktor azonban a nyolc évnyi ellenzéki időszakban is folyamatosan uralta széles és heterogén politikai táborát, s egyetlen komoly, nyilvánosságot vállaló kihívója sem akadt akkor sem, amikor a siker reménye legalábbis kétségesnek látszott.  

Nem vitás, a miniszterelnök az elmúlt két évtizedben sok mindent megtett azért, hogy a párton belüli hatalmi viszonyokat számára kedvező módon alakítsa. Alapvetően két klasszikus és fontos eszközt vett igénybe. Egyrészt ügyelt arra, hogy potenciális versenytársai ne tudjanak megerősödni, feltételezett riválisaival időben leszámolt, a feltörekvő ifjútörököket pedig gondosan szemmel tartotta, megmérettette, változatos eljárásokat alkalmazva néha egymás ellen hangolta, máskor parkolópályára állította. A régiek közül így sodródott ki a magyar politikából a 2006 előtt hatalmára leginkább veszélyesnek látszó Áder János, míg az újak között ez a vezetési módszer az, amely olykor amortizálja, máskor domesztikálja a „haegyszermajd” politikusokat, például Rogán Antalt vagy Lázár Jánost.

Az állandó éberséget kívánó kamarillapolitika mellett a másik eszköz a döntési jogkörök és a források példátlanul erős centralizálása. Az elsőről többet tudunk, a másodikról – a dolog természetéből adódóan – sajnos sokkal kevesebbet. Az azonban világosnak látszik, hogy a Fidesz elnöke tudatosan törekedett arra: rajta kívül és engedélye nélkül a pártban ne épülhessenek ki jelentős erőforrásokkal rendelkező hatalmi központok. Ebben a törekvésben megkerülhetetlen, lényegi elem az a szintén egy centrumból vezérelt, a Fidesz körül mozgó gazdasági holdudvar, amely leginkább háttért és támaszt jelent a kormányfőnek, ám amely bizonyos értelemben meg is határozza mozgásterét. Ez a birodalom, amelynek léte számos fontos politikai döntés esetében is magyarázó tényező, olyan erővel hatja át a hatalmi gépezet működését, hogy az esetleges riválisoknak is alkalmazkodniuk kell hozzá. Innentől kezdve pedig minden belső változtatási szándék rögtön és közvetlenül érinti a politikai és gazdasági szerkezetet, s értelemszerűen nulla összegű játékhoz vezet, vagy-vagy típusú helyzetet katalizál. Ezt a struktúrát, amelynek kétségtelenül Orbán Viktor a legfontosabb – bár nem egyedüli - szereplője, éppen ezért szándéka ellenére átalakítani, átformálni lehetetlennek látszik, lerombolására viszont – különösen, amíg fut a szekér - egyre kevésbé van esély.

Mindaz, amit eddig elmondtam, már önmagában is elegendőnek tűnik ahhoz, hogy megértsük a kormányfő speciális helyzetét, párton belüli hatalmának alapját. A siker reménye, a személyéhez kapcsolódó választói csoportok, a tudatos kamarillapolitika és az erőforrások uralma mellett azonban van még egy szempont, amiről beszélni kell: ez pedig nem más, mint az ellenfelek által nehezen értett, olykor egyenesen elképzelhetetlennek tartott személyes kultusz*. Ami - tapasztalataim szerint – sokkal valódibb és valóságosabb, mint azt a kívülállók gondolják.

Gazdasági és politikai vezetőkkel beszélgetve rendre felteszem a bevezetőben megfogalmazott kérdést, és bár a válaszok meglehetősen széles skálán mozognak, egy valamiben mégis hasonlítanak: a legtöbben a miniszterelnök páratlannak mondott meggyőző képességét említik. Egészen érdekes, hogy még azok a vállalatvezetők, egyéb befolyásos emberek is, akik amúgy semmilyen módon nem függnek a politikustól és nem érdekeltek a Fidesz sikerében, személyes találkozásaikról számomra olykor nehezen befogadható elragadtatással, lelkesedéssel beszélnek. Biztos vagyok abban, hogy szavaim félreérthetők és a politikai térbe kerülve félremagyarázhatók lesznek, de akkor is csak tisztán leíró szándékkal mondom: Orbán Viktor hatni képes politikus, meglepő módon talán nyilvános szerepléseinél még erősebben is azokban a körökben, ahol nem éri a reflektorfény. A hozzá közel állók szinte kivétel nélkül karizmatikus, felkészült, okos és céltudatos embernek írják le, s még azok sem felejtik el megemlíteni ezeket a tulajdonságokat, akik amúgy ellenérdekeltek, politikájának belső ellenfelei.

Azért tartom fontosnak, hogy külön beszéljünk erről a sajátos kultuszról, mert meggyőződésem szerint ennek komoly sérülése vagy megsemmisülése vezethetne csak a kormányfő politikai hatalmának végleges, visszafordíthatatlan eróziójához. Veszíthet a népszerűségéből a miniszterelnök, lehet a mostaninál sokkal rosszabb helyzetben a közvélemény-kutatásokban a Fidesz, ezek az amúgy a párt politikájára minden bizonnyal ilyen-olyan hatással lévő események ebben a politika táborban nem ugyanazt jelentenék, mint amit a baloldalon megszoktunk. S nem csupán azért, mert a Fidesz centralizáltabb, inkább egy ember köré épülő párt – ha támogatói  nem hinnék el, hogy vele még sikeresek lehetnek, nincs az a betonbiztosra épített rendszer, amely megőrizné őt a kihívástól.

Aki jelre vár, azt javaslom tehát, hogy azt elsősorban ne a választókban, a felmérésekben keresse. A Fideszben változást – ha egyáltalán belátható időn belül lesz ilyen – csak a politikusi elfáradás, kiégés, elhasználódás biztos jelei hozhatnak. Nem ma, s talán nem is holnap.

x x x

* Nem hittem volna, hogy szükséges jelezni, de a kommentek olvasgatása elbizonytalanított: az, hogy valakinek bizonyos csoportokban tekintélye, egyenesen kultusza van, természetesen nem azonos az államilag kikényszerített személyi kultusz gyakorlatával.