Hosszas hallgatás és érzékelhető elbizonytalanodás után ismét erős életjelet adott a Jobbik: Vona Gábor a Borsod-Abaúj-Zemplén megyei Lakon mondott beszédében ígértet tett arra, hogy február 14-én, a parlament tavaszi ülésszakának első napján gárdamellényben fogja Pintér Sándor „arcába mondani”, hogy „nem számolta fel a közbiztonságot”. Az üzenet erejét csökkentő hibás megfogalmazás ellenére biztosak lehetünk abban, hogy a pártelnök - ha az volt a célja, hogy ismét a Jobbikra irányítsa a reflektorfényt - jól kalkulált.
(Fotó: Index)
A politikai elemzők körében tapasztalataim szerint konszenzus mutatkozik abban, hogy a parlamenti pártok közül a Jobbik szereplése maradt el leginkább attól, amit tavaly tavasszal várni lehetett. Innentől azonban már elválnak az utak: én például sem azzal nem értek egyet, hogy a párt amortizációja, „kisgazdásodása” már eldöntött tény lenne, sem azzal, hogy a „show ellopása” okozta volna a Jobbik problémáit. Szerintem komoly tévedés azt állítani, hogy a Fidesz kormányzása eddigi időszakában kifejezetten a radikális jobboldali szavazók kegyét kereste. Azok az ügyek, amelyeket ilyenkor említeni szoktak (kettős állampolgárság, Trianon), a Fidesz programjában is régóta szerepeltek, nem hiszem, hogy bárkinek meglepetés lehetett, ahogy ezen kérdések kapcsán a kormány politizált. Abban a két ügyben pedig, amely korábban valóban elválasztani látszott egymástól a Fideszt és a Jobbikot, azaz az „elszámoltatás” és a „cigánykérdés” ügyében, a kormány egyelőre egyáltalán nem vádolható a „show ellopásával”. Előbbiben a retorikai tűzijáték és néhány kisebb szereplő megvádolása ellenére szinte alig történt valami, utóbbiban pedig már-már liberálisnak nevezhető a Fidesz álláspontja, nem véletlen, hogy e téma kapcsán szinte semmilyen konfliktus nem volt tapasztalható a kormány és a tőle balra álló két ellenzéki párt között.
Mindezzel egy pillanatig sem azt akarom állítani, hogy a Fidesznek nincs köze a Jobbik térvesztéséhez, de azt igen, hogy nem úgy és abban a formában, ahogy ezt általában olvasni lehet. A Fidesz ugyanis nem gesztusokat tett a Jobbiknak, nem kifogta a szelet a radikálisok vitorlájából, hanem meglepő, erőteljes, konfliktusokat generáló politikájával feltámasztotta és megerősítette a magyar pártrendszer ideológiai alapú megosztottságát. Azok a viták, amelyeket az elmúlt időszakban átéltünk, s amelyek a demokrácia végéről, a diktatúra építéséről és egyebekről szóltak, nagyon is ismerősek Magyarországon. Márpedig ebben a bináris keretben alapvetően két ősellenség küzd egymással: a jobboldalnak és a balliberálisnak címkézett tábor. Ebben a felállásban a Jobbiknak egyszerűen nem maradt önálló hely: ha tiltakozott a Fidesz lépései ellen, az ellenzék másik két pártjával került – számukra vállalhatatlan módon – egy platformra, ha egyetértett a kormány előterjesztéseivel, teljesen észrevétlenné vált. (Tisztán stratégiai szempontból vizsgálva a kérdést, a Jobbik több alkalommal is a két rossz közül a rosszabbat választotta: feltehetően 2006-os „jogvédő” múltja miatt nem vette észre, hogy a demokratikus intézmények vagy a sajtószabadság védelme egyrészt nem áll jól egy szélsőjobboldali ihletettségű pártnak, másrészt pedig óhatatlanul a „gyűlölt” politikai szereplők mellé sodorja.)
Ebben a helyzetben a Jobbiknak jelenleg mindössze két választása lehet: (1) felismerve és elfogadva a politikai realitást megpróbálja megőrizni pozícióját a Fidesztől jobbra, de olyan módon, hogy a politikai viták többségében a kormány támogatójaként, ösztönzőjeként lép fel, vagy (2) minden erejét arra fordítja, hogy olyan új törésvonalakat hozzon be a magyar politikába, amelyekben álláspontja minden más szereplőhöz képest unikális, egyedi. Az első biztonsági megoldásnak látszik, de a kockázatairól a MIÉP vezetői sokat tudnának mesélni. - bár lehet, hogy lehetne jobban, ügyesebben is csinálni. A második viszont őrült radikalizmust igényel, ráadásul a magyar politikában láthatóan nagyon kevés olyan ügy akad, amelyben a pártrendszer és a közvélemény „újraosztható”.
Ha utóbbi megoldást választja, a Jobbik legfeljebb két dologgal kísérletezhet. Az egyik a szociális kérdés, az elszegényedés szélsőségekbe hajló, populista eszközöket alkalmazó megjelenítése, olyan messze menve, ahová az ellenzéki MSZP nem merészkedhet, azaz biztosan nem lehet versenytárs. A másik, nem meglepő módon, a cigánysággal kapcsolatos politika, amelyben az előzőnél sokkal kevesebb radikalizmus is önálló pólusra helyezi a pártot, hiszen ezen az úton az MSZP és a Fidesz józan számítás szerint nem indulhat el, ráadásul a választók rezonanciája szinte garantált.
Bár a Jobbik nem ma kezdte el az ezekkel a témákkal való foglalkozást, a kormányváltás óta mindkét ügyben takaréklángon politizált. Most, amikor Vona Gábor Lakon három millió szegény nyugdíjasról és három millió munkanélküli cigányról beszélt, nagyon úgy tűnt, mintha – felismerve a korábbi időszak zsákutcás jellegét - szimbolikusan újraindította volna ezt a menetelést.
x x x
További olvasmány: Vona Gábor évadnyitó beszéde
Az utolsó 100 komment: