Ilyen még nem volt a blogon, de talán nem is lehet ennél tökéletesebb nap egy könyvajánlóra. Új világrend – új politika címmel most jelent meg a Századvég Alapítvány közleménye a miniszterelnöki évértékelőkről, amellyel egy valóban nagy múltú és tiszteletre méltó kutatási eredményeket felvonultató intézet – nem előzmények nélkül - most már egyértelműen a politikai elemzés új terepére lépett. De van más is: egy frissen alapított intézet – korábban a Demos Alapítvány kutatójaként dolgozó – vezetője mai cikkében lényegében ugyanebbe az irányba tájékozódik. Az eltérő politikai vonzalmak ne tévesszenek meg: az Orbán- és Gyurcsány-propaganda pontosan ugyanaz a műfaj.
Az egyik legkedvesebb politikai témájú könyvem a Dan Nimmo és James E. Combs által írt „The Political Pundits”. Az angol pundit szó előzménye a szanszkrit nyelvben tanult, tudós embert jelentett, ma azonban a kifejezést az amerikai nyilvánosságban már azokra az író és beszélő fejekre alkalmazzák, akiket mi a „szakértő”, az „elemző”, a „hozzáértő”, az „írástudó” szavakkal szoktunk leírni. Az amerikai politika punditjait a könyv a demokráciára veszélyes, annak lényegét eltorzítani és egyfajta „punditokráciát” létrehozni képes szereplőknek láttatja. A szerzők fő célja éppen ezért ezen sajátos „ötödik rend” demisztifikálása, módszereik, stratégiáik megismertetése, megértése - azaz végső soron leleplezése.
A könyvhöz bevezetőt író Robert E. Denton a következőképpen fogalmaz:
„Tartozom végül egy vallomással. Pundit vagyok, ha csak egy nagyon kicsi is. Az én gügyögésem időről-időre a Washington Postban és más regionális lapokban olvasható, továbbá politikai elemzőként jelenek meg helyi tévékben: kommentárokban, interjúkban és választási műsorokban. Gyakran frusztráló tapasztalatok ezek. Tizenöt másodpercben vagy még kevesebben kell megmondanom, hogy mi is történt. Időnként az a gyanúm, hogy a szerepem nem más, mint az, hogy az újságírók előzőleg már úgyis kitalált sztorijukhoz legyek egy felhasználható sound bite. Az persze jó érzés, amikor az emberek kommentálják a véleményemet, még akkor is, ha az nem tetszik nekik, vagy nem értenek vele egyet. Korábban azt gondoltam, hogy hozzájárulok a közéleti vitákhoz, hogy a politikai eseményeket, nyilatkozatokat vagy cselekedeteket segítek elhelyezni, értelmezni, de miután elolvastam ezt a könyvet, finoman szólva is aggódni kezdtem.”
A punditokat a könyv leginkább azért tartja veszélyesnek, mert a tekintély, a tudás, a szakértelem, az „intézet” adta legitimitást felhasználva valójában saját világlátásukat, a helyesről, a jó politikáról gondolt véleményüket erőltetik rá a közvéleményre, állítják mérceként a politikai szereplők elé. Fontos észrevenni: nem kizárólag a pártosság, a nyílt pártpropaganda az, ami a punditokrácia felé vezet – ha talán etikusabbnak és esztétikusabbnak is látszik, lényegileg nem különbözik ettől az sem, amikor a megmondóember kizárólag saját kottájából játszik. Sőt: bizonyos értelemben a pártelemzés valójában csökkenti is a punditság jelentőségét, hiszen eldobhatóvá, kicserélhetővé teszi a politikai erők apologétáit, s inkább a pártokráciát, semmint a megmondóemberek hatalmát erősíti.
Mindezzel két dolgot biztosan nem akarok állítani.
Egyrészt nem szeretném azt a hamis látszatot kelteni, mintha magam kívül állnék ezek a világon, mintha létezne antipundit pundit. Nagyon is tisztában vagyok punditságommal, s ezért is törekszem arra, hogy elemzői megnyilvánulásaimnál – amennyire lehetséges – elválasszam a leírást (mi történt?) és a magyarázatot (miért történt?) a megmondástól és az igazságosztástól (jó-e, hogy ez történt?). Előbbi talán egy szakma, ahol a politikai tudásnak lehet némi előjoga, utóbbi azonban már a politika, a közélet világa, ahol minden hangnak, minden véleménynek pontosan ugyanannyi joga van a nyilvánossághoz, s ahol - ha csak a "kiválasztottak" beszélhetnek a helyesről és a helytelenről - valóban fenyeget a véleményvezérek diktatúrája.
Másrészt azt sem akarom állítani, hogy a politikai elkötelezettség demonstrálása, a politikai propaganda ne lenne legitim és hasznos megnyilatkozási forma. Szívesen hallgatom ezen közéleti szereplők vitáit, élvezettel figyelem az érveiket, s még azt sem zárom ki, hogy lesz olyan időszak az életemben, amikor fontosnak fogom tartani, hogy (az elemzői szerepből való kilépést jelezve) nyilvánosan kiálljak bizonyos értékek és ezeket képviselő politikai szereplők mellett – ahogy ezt az „értékmentességgel” és "függetlenséggel" szemben fellépők elemzőként és szakértőként most is teszik, láthatóan egyre nagyobb hangerővel. (Érdemes felfigyelni a különbségre: amikor színészek, zenészek és egyéb sztárok hitet tesznek egy adott politikai erő mellett, a punditság veszélye nem fenyeget, hiszen a közönség a véleményüket biztosan nem tartja "szakmainak", "objektívnek" vagy "igazoltnak".)
Tulajdonképpen csak két apró kérést szeretnék a könyvajánló örve alatt megfogalmazni: egyet magunkhoz, egyet pedig a közönséghez. Egyrészt, hogy legyen világos, tegyük világossá, ki milyen mezben lép pályára, milyen játékot akar játszani, mert ellenkező esetben valóban nem teszünk mást, mint szimplán és ócskán manipulálunk. A pálya szabad, sőt, a pályák szabadok: tere, helye van itt mindenkinek, bármi is legyen a célja, a szerepe és a szerepfelfogása. Másrészt, hogy a közönség, az elemzések, a kutatások, a vélemények iránt érdeklődő polgár legyen éber, sokkal éberebb. Vigyázzon, kételkedjen és – miután meghallgatott másokat - leginkább merjen önállóan gondolkozni, mert a politika túl fontos dolog ahhoz, hogy róla alkotott véleményünket kölcsönözzük.
