A politikában – mint ahogy persze az élet más területein is - különös módon halad az idő. Néha ólomlábakon jár, máskor eszeveszett tempóban rohan. Gyakran észre sem vesszük, hogy már új időszámításban vagyunk, sokszor csak később derül ki, hogy eljárt valaki felett az idő, megváltoztak a körülmények vagy éppen érvényüket vesztették a korábbi állítások. Lassan egy évvel a tavalyi parlamenti választás után mintha valami ilyesmi történne éppen a magyar politikában is.
(Fotó: Facebook)
A napi politikai küzdelmek lázában élőknek olykor fel sem tűnik, hogy már nem abban a csatában vesznek részt, mint amelyet elkezdtek. Tavaly nyáron és az ősz nagy részében is szinte minden a Fidesz hatalomkoncentrációjáról szólt: intézmények átalakításáról és pozíciók elfoglalásáról. Az egyik oldal ünnepelte, támogatta, a másik döbbenten és félelemmel figyelte. Elég csak belelapozni ennek a blognak a kommentjeibe: hónapokkal ezelőtt itt is, mint szinte minden más fórumon, diktatúráról és demokráciáról szólt a verbális küzdelem.
Talán a médiatörvény körüli vita volt a csúcspontja és egyben a végpontja is ennek az időszaknak. Szimbolikus, hogy ma, amikor a magyar parlament az unió biztosának vigyázó tekintete mellett – a korábbi retorikai szárnyalások után meglepően csendben és fegyelmezetten - módosította a sokat vitatott jogszabályt, szinte már senkit sem érdekelt az, ami történt. A magyar politika fókusza időközben ugyanis radikálisan megváltozott: a vezető híreket a kormány gazdaságpolitikai döntései foglalták el, kiszorítva onnan az intézményekről és a jogokról szóló korábbi diskurzust. Amióta az adóváltoztatásról, a devizahitelesekről, a benzinárról és a kiadáscsökkentő lépésekről lehet vitázni, mintha már az ellenzéket sem érdekelnék annyira a korábbi baljós próféciák; mintha ők is éreznék, hogy ideje volt fegyvernemet váltani.
Mindezt elsősorban nem azért tartom fontosnak, hogy megállapítsam: mára mintha lendületüket vesztették volna a tavaly ősszel a demokrácia végéről értekező és korábbi jóslataik okán megdicsőülni kívánó közírók. A politikai küzdelemben akkor vitathatatlanul fontos szerepük volt, mostanra azonban már nem annyira érdekesek, mert a lassan körvonalazódó új időszámításban új az üzenet is: már nem az az igazán izgalmas, hogy mit tesz a kormány a demokratikus intézményrendszerrel, hanem sokkal inkább az, hogy képes lesz-e beteljesíteni a megszorítások elkerülésére, az adók csökkentésére és a gazdasági növekedés beindítására vonatkozó korábbi ígéreteit.
Érdekes a helyzet, mert elméletileg akár azt is gondolhatnánk, hogy egy kormányt az antidemokratikusnál erősebb kritika nem érhet. Márpedig nagyon is úgy néz ki, hogy a mostani viták sokkal veszélyesebbek, ártalmasabbak a második Orbán-kormány számára, mint a tavalyiak voltak. A fókusz változása nem csupán azért következett be, mert az ellenzék belátta: tarthatatlan és túlzó a diktatúra építésének vádja. Sokkal inkább az a felismerés vezetheti az ellenzék szinte mindhárom pártját, hogy a Fidesz gyengítésének – és így a saját 2014-es választási esélyeik javításának – a legcélravezetőbb útja a kormány materiális legitimációjának kikezdése és közpolitikai teljesítményének megkérdőjelezése.
Az új alkotmány körüli viták természetesen még visszahozhatják a korábbi paneleket, mint ahogy az is valószínű, hogy a következő parlamenti választási kampányban is hangsúlyos szerepet kap majd ez a kérdéskör. Arra azonban lehetett és továbbra is lehet számítani, hogy amint az idő előrehaladtával egyre több dolog (kérdés, terület, ügy, probléma) kerül át a mostani kabinet kompetenciájába, a politika is egyre inkább a teljesítményről, semmint a demokrácia alapkérdéseiről szól majd. Jelentem: már itt tartunk.
