Bár a Fidesz kapcsán éppen ezekben a napokban mutatják a közvélemény-kutatások az utóbbi évek legrosszabb adatait, komoly aránytévesztés lenne a párt zuhanórepüléséről vagy végzetes meggyengüléséről beszélni. Kétségtelen, hogy a kormánypárt ma nagyjából ott tart ezekben a felmérésekben, ahol időarányosan egy hatalmon lévő párt tartani szokott: szavazóinak szemmel látható részét elvesztette ugyan, de az újrázás reménye még bőven a sajátja. Ez az amúgy igaz megállapítás mégis elfed, homályban hagy egy fontos jellemzőt, amit igazán csak akkor veszünk észre, ha kicsit messzebbről tekintünk rá a hazai politikai versenyre.
(Fotó: Facebook)
Tavaly tavasszal sokan azt feltételezték, hogy a 2010-es parlamenti választással számos tekintetben új pályára állhat a magyar politika. Egy korábbi bejegyzésben már felidéztem az akkori várakozásokat, illetve írtam a kormánypárt ezekhez képest némileg meglepő politikai irányvonaláról. „A Fidesz azonban – sokak várakozása ellenére – nem lett „pragmatikus”, nem mozdult el a centrum irányába, nem lépte át a korábbi szimbolikus-ideológiai falakat, és nem próbált meg új törésvonalakat létrehozni” – így fogalmaztam a tavalyi év utolsó cikkében, s azóta ez a véleményem csak tovább erősödött.
A tábor csökkenésében egészen különböző választói megfontolások játszhatnak szerepet, és szinte lehetetlen kimutatni, hogy ebben mennyi az elkerülhetetlen és mennyi a „ki nem kényszerített” elem. A Fidesz az elmúlt hónapokban sok magas labdát adott, számos ügyben kétségtelenül hibázott, ugyanakkor az esetek többségében mégis alapvetően jól érzett rá arra, hogy milyen hívószavakkal és megközelítésekkel csökkenthető a „természetes” lemorzsolódás. Egy fronton azonban megítélésem szerint stratégiai jellegű tévesztést követett el, aminek a közvetlen nyoma talán még ki sem olvasható a kutatásokból, hosszabb távon azonban számos probléma forrása lehet.
Ha ugyanis a saját lehetőségeihez képest valamiben igazán hibázott a Fidesz, az nem a minden ciklus sajátosságaként megjelenő napi butaságokban, hanem leginkább abban ragadható meg, hogy képtelen volt ellenállni a szimbolikus-ideologikus politika csábításának. A veszteség ezen a téren nem könnyen kimutatható, de közelebb jutunk a megértéséhez, ha elmaradt haszonnak tekintjük, és megpróbáljuk elképzelni, hogy mi lehetett az eredeti cél, elképzelés. Tavaly tavasszal nekem úgy tűnt, hogy a Fidesz politikusai tudatosan készülnek arra, ne sétáljanak bele a korábbi csapdákba, és igyekezzenek kihasználni az új politikai felállás által kínált helyzetet, játékteret. A „centrális” erőtér koncepciója valami ilyesmi megfontoláson alapult: pragmatikus politikával, a sokat emlegetett alapvetően ideológiamentes „jó kormányzással” megtartani a viszonylag heterogén tábort, és nem engedni az ellenfélnek, hogy a magyar politika hagyományos hívószavai segítségével újra két nagy tábor küzdelmének láttassa a hazai politikai versenyt.
Komoly erőfeszítéseket is tett - és a mai napig tesz is - a Fidesz azért, hogy a „nemzeti ügyek kormányát”, a „közjó szolgálatát”, a „példátlan egyetértést” hangsúlyozza, s igyekezzen magát kiragadni a korábbi bal-jobb szembenállásból. Stratégiai szempontból ez kifejezetten hasznos és célravezető vállalkozás, amelyhez ráadásul jó kiinduló alapot kínált a baloldali térfél meggyengülése és átalakulása. A jól kigondolt törekvést mégis folyamatosan kizökkentették azok az ügyek, amelyek nem elmosták, hanem éppen ellenkezőleg újrarajzolták a hagyományos frontvonalakat: elég csak a médiatörvény vitájára, vagy mostanában az alkotmány körüli újra és újra előkerülő szimbolikus kérdésekre gondolni.
A Fidesz ezek kapcsán folyamatosan belement olyan amúgy a nagy célhoz képest kevésbé lényegesnek látszó vitákba, elfoglalt olyan álláspontokat, amelyekkel segítette ellenfeleit a régi megközelítések újraélesztésében. Tudom, hogy a jobboldali térfélen sokan fontosnak tartják ezeket a szimbolikus vitákat, mint amilyenek az ország hivatalos elnevezéséről vagy a megye-vármegye kérdéséről folynak, ám nekik is látniuk kell, hogy a politikai logika szabályai alapján jelenleg a Fidesz minden ilyen téma napirendre emelésével veszít. Veszít, mert egyrészt nem tudja velük összefogni ideológiai értelemben heterogénné vált táborát, és veszít, mert megadja baloldali-liberális ellenfeleinek azt a lehetőséget, hogy az ellentétes vélemény hangsúlyozásával megszólítsák azokat, akiket amúgy a kompetencia és hitelességi versenyben korábban elveszítettek. Könnyű belátni, hogy az MSZP vagy az LMP ma sokkal több embert tud álláspontja mellé állítani, ha a „Magyar Köztársaság”, a „megye”, a „sajtószabadság” stb. fogalmai mögé sorakozik fel és onnan kritizálja a kormányt, mintha más témákban kelne versenyre vele.
Függetlenül attól, hogy választóként mit gondolok ezekről az ügyekről (egy részük például teljesen hidegen hagy, amiből az is következik, hogy sem a Magyarország elnevezéssel, sem a vármegyékkel nincs bajom), elemzőként igazat kell adnom Kumin kollégának: „A kísértés mindig nagy a jobboldalon, hogy ugyanazokat a hibákat elkövessék, amelyek az elmúlt húsz év bukásaihoz vezettek az Antall-Boros-kormány óta.” Ezek a dolgok nem csak úgy történnek, hanem politikai döntések teremtik, hozzák létre őket; ahogy egy másik híres „elemző” oly szemléletesen megfogalmazta: „Azt nem kerülhetjük el, hogy madarak repüljenek el a fejünk felett, de azt már megakadályozhatjuk, hogy fészket rakjanak a hajunkban”.