Hát igen, Fradika kell, Corvinus nem – foglalta össze tegnap a rektor tájékoztatója közben egy mögöttem álló hallgató a fejleményeket. A kétségtelenül populista ízű megközelítés már csak azért is pikáns, mert bizonyára valami hasonló (a foci helyére állami luxusautókat, kormányzati mobiltelefonokat vagy söjtöri lakomát írva) jutott volna az eszébe ellenzékben - az amúgy a közgázon végzett - Szijjártó Péter által irányított fideszes kommunikációs stábnak is, ha a szocialista kormány olyasmire készült volna, mint amire a mostani kabinet.
(Fotó: nyugat.hu)
Közel másfél évtizede tanítok ezen az egyetemen, így aztán elfogulatlan vélemény ebben az ügyben biztosan nem várható tőlem. Három dologra azonban ennek tudatában is felhívnám a figyelmet:
1. Az egyetemi rendszer átgondolása és a sokat emlegetett racionalizáció nem ördögtől való: a Corvinus maga is ilyen integrációk eredményeként nőtt nagyra az elmúlt években. A kérdés csak az, hogy mi az indok, s ez különösen fontos szempont egy olyan politikai erő kormányzása esetében, amely ellenzékben minden hasonló lépést a felsőoktatás kivéreztetésének láttatott. Elméletileg három érvet tudok elképelni: szakmait, gazdaságit és politikait. Szakmai érvet még nem hallottam a Corvinus önállóságának megszüntetése mellett, miközben a kozmetikusképző szintjén működő számos egyéb felsőoktatási intézmény esetében az állami támogatás teljes megszüntetését sem tartanám indokolhatatlan lépésnek. Gazdasági érvek kétségtelenül szólhatnak az egyetemek számának csökkentése mellett, ezt a megfontolást azonban akkor – ha a hóhér akasztásának is látszana - illene a kormánynak világossá tenni, illetve még ebben az esetben is érdemes lenne megfontolni, hogy vajon valóban az egyik legszínvonalasabb intézményt kell-e feldarabolni – miközben erősen kétséges, hogy a végén jelentős megtakarítás érhető-e el. S végül a politikai motívum: több helyen olvasható, hogy a Corvinus azért szűnhet meg, mert a kormányzat baloldali fellegvárnak tartja. Erre egyszerűen nincs mit mondanom, hihetetlen lenne, ha ez valós érvként merülne fel. Amióta itt tanítok, két vezetője volt a politikatudományi intézetnek: korábban Ágh Attila és most Lánczi András. Aki ismeri őket, tudja, hogy nagyon mást gondolnak a helyes politikai irányról. Mégis mindig megfértek, megfértünk egymás mellett, s ha a felsőoktatásról volt szó, minden kormány ténykedését szinte egyöntetűen csalódással figyeltük.
2. Ha a kormány valóban ebbe az irányba mozdul, a szakmai kérdéseken és a hitelességi problémákon túl érdemes azt is átgondolnia, hogy mennyit veszíthet azzal, ha a diákságot fordítja szembe magával. A tegnapi rektori tájékoztatón olyan hangulatot tapasztaltam, amit legutóbb személyesen a Bokros-csomag elleni felsőoktatási tüntetésen - még egyetemistaként. Özönlött a tömeg, s a kérdésekből is látszott, hogy tudják: van erejük és merszük az érdekeik érvényesítése érdekében fellépni. Ha ők mennek az utcára, akkor a híradós vágóképeken egy új minőség jelenik meg: nem elgyötört szegények vagy idős nyugdíjasok, hanem a Fidesz szavazóbázisában eddig felülreprezentált fiatalok. A jövő. Sem az Antall-, sem a Horn-kormánynak nem tett jót, amikor az egyetemisták tüntettek, viszont ezek a megmozdulások sokat segítettek egy, a fiatalokhoz közel álló ellenzéki pártnak.
3. S végül Hoffman Rózsáról. Láthatóan sokan szeretnék a kereszténydemokrata államtitkárt most valamiféle elszabadult hajóágyúnak láttatni, aki saját vagy pártja „radikális” programját képviseli az ettől eltérő prioritásokkal bíró Fidesszel szemben. Nos, ez alapvető tévedés. Hoffmann Rózsa soha korábban nem fejtett ki ilyesféle álláspontot, pontosan az ellenkezőjét látszott támogatni, mint amire most készül. Az valóban a személyes döntése, hogy milyen messze hajlandó elmenni saját korábbi szakpolitikusi álláspontjától, hogy meddig marad a tárca élén, de azt látni kell, hogy a mozgástere rettentő mértékben korlátozott, s ezekkel az ötletekkel egyrészt meg akar felelni a kormányzati elvárásoknak, másrészt pedig igyekszik megőrizni arcát, szakmai hitelességét.
Összességében úgy érzem, hogy a felsőoktatás körüli vita minden korábbinál pontosabban mutatja ennek a kormányzati ciklusnak a nehézségét. A racionalizálás, a pénzkivonás, a takarékosság kétségtelenül az egyik lehetséges út. Minden bizonnyal bármely kabinet megszenvedné, mert a döntések számos érdeket sértenek, s a vesztesek nem a társadalom „néma” tagjai közé tartoznak. Különösen nehéz lesz azonban egy olyan politikai erőnek ebbe az irányba mennie, amely az ingyenes felsőoktatásról, a színvonal emeléséről és a támogatások növeléséről beszélt az elmúlt nyolc évben. A belső vita, az őszinte szembenézés és a tiszta beszéd nem nagyon látszik megúszhatónak. S ha ez elmarad, a csalódás, a támogatottság csökkenése még annál is nagyobb lehet, mint ami ma elkerülhetetlennek látszik.
