Már csak pár nap, és egy éves lesz a második Orbán-kormány. Nincs is ennél jobb alkalom nagyívű összegzések írására – ettől azonban, miután ez a blog folyamatosan nyomon követte a kabinet működését, én ezen a helyen biztosan eltekintek. Viszont van egy szempont, amiről eddig kevesebb szó esett, de nem látszik haszontalannak: annak átgondolása, hogy miben is különbözött az első és a második Orbán-kormány környezete, működésének keretrendszere.
Sok mindenről lehetne írni ennek kapcsán, most azonban csak a leglényegesebbnek látszó öt elemet emelem ki. Nekem úgy tűnik, ha ezeket valóban alaposan megfontoljuk, talán közelebb jutunk a mostani helyzet sajátosságainak megértéséhez.
1. Nemzetközi környezet. 1998-ban az ország nem volt az unió tagja, bár egyértelműen oda törekedett. A szakpolitikai – és különösen gazdaságpolitikai - döntések éppen ezért messze nem estek olyan szigorú közösségi felülvizsgálat alá, mint mostanában. 1998-ban lényegesen egyszerűbben tehette volna meg a kormány, hogy valamennyire engedi elszaladni a költségvetési hiányt, és megspórol magának néhány fájdalmas, súlyos politikai kockázatokkal fenyegető lépést. 2010-ben hamar kiderült, hogy ez a forgatókönyv egyszerűen nem létezik, a magyar költségvetési politika – amelyet persze korábban is befolyásoltak külső kötelezettségek – ebben az értelemben csak félig-meddig szuverén.
2. Gazdasági helyzet. 1998-ban lényegesen biztatóbbnak tűnő állapotban vette át a kormányzást a szocialistáktól a Fidesz, mint 2010-ben. S nem csupán az ország látszott reményteljesebb helyzetben, de a világgazdasági klíma és a nemzetközi befektetői környezet is egészen más volt. 1998-ban a hatalomra került kormánynak nem kellett attól tartania (legalábbis nem a mostanihoz hasonló mértékben), hogy bármelyik pillanatban olyan váratlan események történhetnek, amelyek egy pillanat alatt padlóra küldhetik a magyar gazdaságot.
3. Program, ígéretek, várakozások. 1998-ban lényegesen más programmal és karakterrel nyert a Fidesz, mint 2010-ben. A párt akkoriban alapvetően jobboldali konzervatív-liberális (de semmiképpen sem baloldali-etatista-osztogató) gazdaságpolitikát képviselt - természetesen eltérő hangsúlyokkal és más elemekkel is vegyítve -, így aztán az első időben követett szigorú, ugyanakkor a középosztályt erősítő gazdaságpolitika csak azoknak volt meglepetés, akik nem ismerték a Fidesz programját. 2002 után azonban ellenzékben a párt egyre többször kifejezetten baloldali-plebejus retorikát alkalmazott, és számos olyan cölöpöt levert (nincs szükség megszorításokra, nem szabad csökkenteni a különböző jóléti kiadásokat stb.), amelyek miatt egészen más várakozásokat keltett a közvélemény egy jelentős részében.
4. Felhatalmazás. 1998-ban a Fidesz csak úgy tudott kormányra kerülni, hogy koalíciót kötött a lényegesen eltérő karakterű FKGP-vel. 2010-ben ehhez képest kétharmados felhatalmazást szerzett, ami a lehetőségeit hihetetlen mértékben kitágította. Míg 1998-ban attól is tartania kellett, hogy feles többséget igénylő javaslatait a koalíciós partner elveti (lásd az 1999-es költségvetési vitát), most azt is megteheti, hogy kénye-kedve alapján formálja át a szabályokat. 1998-ban esélye sem lett volna a magánnyugdíjpénztári befizetések államosításával enyhíteni a költségvetés gondjait, hiszen ha a kisgazdák meg is szavazták volna, az AB feltehetően alkotmányellenesnek találja a megoldást. Most elméletileg még azt is megteheti (törvényesen) – és meg is teszi -, hogy preventív módon, szinte kéthavonta paralizálja a testületet. Ezáltal – ennek a helyzetnek minden hátulütőjével - korábban elképzelhetetlen mértékben bővült a repertoárja, tágult a cselekvési mozgástere.
5. Ellenerő. Bár a Fidesz 1998-ban is fegyelmezett és irányított párt volt, a koalícióban, a kormányzó párton belül és az ellenzéki oldalon egyaránt erős ellensúlyokkal kellett számolnia. Orbán Viktor 1998-ban a kormány élén még messze nem volt ugyanabban a pozícióban, mint most: akaratát korlátozta a koalíciós partner, pártjának néhány erős, vele együtt indult politikusa, továbbá a választásokon a Fidesznél amúgy több listás szavazatot szerzett és életerős állapotban lévő szocialista ellenzék. Ehhez képest most egészen más a helyzet. Az önállónak csak nagy jóindulattal nevezhető koalíciós partner alapvetően láthatatlan, politikai viselkedését az erőtlen vágyak és a bágyadt akaratok sajátos elegye jellemzi. A Fideszen belül olyan mértékű hatalomkoncentráció ment végbe, olyan erővel képes monopolizálni a politikai és gazdasági hatalmat egy erőcsoport, amire tényleg kevés példa van a demokratikus politikai rendszerekben. A párton belüli esetleges riválisok és másként gondolkodók ma adottságnak tekintik, realitásként fogadják el ezt a helyzetet, és mindaddig, amíg a siker, a folytatás reménye adott, szerepfelfogásukat a feltétlen (nyilvános) lojalitás határozza meg. S az pedig már szinte közhely, hogy az ellenzék ma egészen más képet mutat, mint 1998-ban: nem csupán azért, mert nincs egyharmados vétójoga, hanem azért is, mert egyelőre gyenge, megosztott és ötlettelen.
S hogy mi következik mindebből? Az első és a második pontból az egyértelmű (gazdasági) cselekvési kényszer, a negyedikből és az ötödikből az ezt segíteni hivatott, meglepően széles (politikai) cselekvési tér, míg a harmadikból a várakozásokkal ellentétes irányú cselekvések esetére várható, szinte kalkulálható kockázat és veszteség. Nagyjából ez történt.