Fegyelmezettség vagy véleménydiktatúra. Lojalitás vagy szolgalelkűség. Önállóság vagy szétbeszélés. Látszólag ellentétes jelentésű szavak, gyakran mégis nagyon szűk a mezsgye a fogalmak – és használatuk - között. Talán már kiderült, hogy nem tartozom azok közé, akik diktatúrát vizionálnak, ha egy politikai erő irányított és összezárt, elismerem ezen működésmód kétségtelenül létező előnyeit. Mégis, jobban szeretem, ha a politikusok – az adott politikai közösséghez való csatlakozással önként vállalt keretek figyelembevétele mellett - mernek szabadon gondolkozni és beszélni, az értelmes nyílt vita ugyanis sokkal jobb példát mutat a közvéleménynek, mint a bólogató jánosok lehangoló világa.
(Fotó: Facebook)
A magyar politikában – nem teljesen alaptalanul – a Fidesz és az MSZP közötti különbségek között szokás emlegetni a két párt eltérő belső viszonyait. A Fideszt egy központból irányított, kifelé fegyelmezetten, azonos hangon megszólaló pártnak, míg az MSZP-t erősen tagolt, időnként a nyilvánosság előtt is vitatkozó pártnak látjuk már évek óta – a 2010-es parlamenti választás utáni aszimmetrikus helyzet csak ráerősített erre a képre. A sematikus leírás persze nem mindenben igaz: aki már beszélt életében fideszes politikussal, tudja, hogy a párt legalább annyira tagolt és megosztott belülről, mint riválisa, és arról sem szabad elfeledkezni, hogy a fegyelmezetlennek tartott szocialisták a nyolc év kormányzás alatt minden válság, súlyos konfliktus ellenére egységesek, intakt cselekvők tudtak maradni.
A politikában fontosak az eltérő szerepfelfogások, a tanult viselkedések, a belső szervezeti kultúrák, a leglényegesebbek azonban mégis csak az érdekek. Így aztán szabad gondolkozást, bátor fellépést, meglepő véleményeket is elsősorban azoktól várhatunk, akik vagy valamilyen ok miatt megtehetik ezt, és/vagy valamilyen ok miatt érdekük megtenni ezt. Miután a jelentősebb pártok belső kiválasztási mechanizmusai alapvetően – bár eltérő mértékben – centralizáltak és hierarchizáltak, ilyen viselkedésre igazán csak azok képesek, akik legalább részben függetlenek a pártvezetéstől, akiknek van valamilyen hátországuk, amely egyrészt valamennyire védi őket, másrészt sajátos érdekeket ad számukra.
Ma ilyen státusz mindössze egy akad: a nagyvárosi polgármesterség. Ők azok, akiknek látható méretű a birodalmuk, akik – ha ügyesek és népszerűek – nem teljesen csereszabatosak, s ha nem is mindig annyira fontosak pártjuknak, mint amennyire nekik fontos a pártjuk támogatása, azért önállóan is van erejük és jelentőségük. Nem véletlen, hogy az MSZP erős emberei között is sok ilyen vezető akadt (2010-ben ez a mezőny szinte teljesen elfogyott), s ami különösen feltűnő, hogy a Fideszben is ők rendelkeztek a legnagyobb autonómiával. S talán az sem véletlen, hogy most is ők azok, akik először szólnak más hangon.
Tarlós István különutas politikájával, sajátos kitörési kísérleteivel már sokat foglalkozott a magyar sajtó (lásd a Figyelő Kié a főváros? című májusi cikkét), idén januárban én is írtam róla. Várható volt, hogy érdeksérelmek esetén, a helyben fontos önálló arcél megtartása miatt jönnek majd mások is, akikre felfigyel a sajtó, mert a hangjuk egyéni, a mondataik érdekesek. Így járt Borkai Zsolt, Győr polgármestere, aki igazán karakán interjút adott az fn.hu-nak, s most így került a képbe Cser-Palkovics András, Székesfehérvár vezetője, aki Tarlós Istvánnak írt kétségtelenül szórakoztató és ügyesen érvelő nyílt levelet.
S miközben az egyenbeszéd és a megtört gerinc világában szépen szól a hangjuk, azt is látnunk kell, hogy ezek a polgármesterek nem öngyilkosjelöltek, kamikaze harcosok, hanem okos politikusok, akik hosszú távra terveznek, és akik tudják, hogy nekik – a párton belüli lojalitási határokat lehetőleg nem szem elől tévesztve - elsősorban a saját településükre és az ott élő választók érdekeire kell figyelniük. Ők feltehetően tudják azt, amin talán mások még csak most gondolkoznak: azért még senkit sem választottak újra, mert mindenben támogatta az aktuális kormányt. Lesznek még követőik.
