Ahogy az élet más területein, úgy a politikában is ezerrel dolgozik a kognitív disszonancia redukciója. Ami nem illik a képbe, amit nehéz lenne bizonyos következmények levonása nélkül elfogadni, az inkább nincs, nem is létezik. Vegyünk csak egy egészen jó és közeli példát: a mostani kormány egyes gazdaságpolitikai lépéseinek fogadtatását.
De mindenekelőtt tisztázzunk valami fontosat! Nem kétséges, hogy a politikában a szavaknak gyakran többletjelentésük van – ha nem így lenne, nem dúlna folyamatosan olyan ádáz nyelvpolitikai küzdelem. Nem mindegy, hogy ugyanazt a cselekvést megszorításnak vagy takarékoskodásnak nevezzük, mint ahogy fényévekre van egymástól a tartalmilag egyébként ugyanazt leírni kívánó arányos vagy egykulcsos adórendszer megnevezés is. Tisztességes megoldás – nem politikusok esetében - csak egy lehet: ha következetesen ugyanazt alkalmazzuk, függetlenül attól, hogy éppen kihez kapcsolható. Így talán elkerülhető az oly’ gyakori kettős mérce, s védhetőbbé válik az amúgy eleve politikai következményekkel is járó szóhasználat.
Visszatérve a példához: a tények tisztelete alapján nehezen vitatható, hogy a mostani kormány politikájában jelentős szerepet játszanak azok a lépések, amelyeket általában neoliberálisnak, máshol neokonzervatívnak szokás nevezni. A két fogalom nem teljesen ugyanazt jelenti, de elemeiben sok az átfedés, s a lényeg azonos: mindkettő alapvetően jobboldali gazdaságpolitikai lépéseket feltételez. Magyarországon a Fidesz valósította meg az SZDSZ régi álmát: bevezette az egykulcsos személyi jövedelemadó rendszert, amely minden kétséget kizáróan a tehetősebbeknek kedvez, továbbá számos olyan népszerűtlen megszorító lépésre is hajlandónak látszik (a nyugdíjrendszer, az államigazgatás vagy éppen a szociális juttatások terén), amelyeket szintén az úgynevezett liberális reformközgazdászok szorgalmaztak az elmúlt években. A képlet persze messze nem ennyire tiszta: a második Orbán-kormány sok tekintetben másfelé jár, mint a neoliberális krédó (például kedveli az állam tulajdonlását), gyakran a módszerei is sajátosak, az említett esetekben azonban tagadhatatlan a találkozás.
Ezek alapján – logikai úton - két dolgot várhatnánk. Egyrészt azt, hogy mindazok, akik az elmúlt években élharcosai voltak a gazdasági liberalizmusnak, most üdvözlik és elismerik a kormány ezen lépéseit. Másrészt, hogy mindazok, akik az elmúlt években felemelték a szavukat a neoliberális megoldások és a megszorítások ellen, most határozottan tiltakoznak. Néhány apró példa - mint Kóka János lelkes támogatása, vagy egy-két érdekvédelmi szervezet következetes fellépése – ellenére, persze nem meglepő módon, teljesen mást látunk. Akiknek – elvi alapon - támogatni kellene, kikérik maguknak, hogy egy lapon említsék őket és törekvéseiket ezzel a kormánnyal. Akiknek pedig – szintén elvi alapon - ellenezniük kellene, egyszerűen nem hajlandók észrevenni a nyilvánvalót.
Az okot kitalálni nem nehéz: nem az a fontos, hogy mit, hanem az, hogy ki...
x x x
Részletek a 2006-os négypárti vitából:
Dávid Ibolya: "Vezessük be az egykulcsos, 18 százalékos személyi jövedelemadót, merjünk építeni az embereknek a megtakarításaira."
Kuncze Gábor: "Hát tegyünk meg mindent annak érdekében, hogy ez fehéredjen, például olyan módon, hogy csökkentsük le a gazdaságnak a terheit olyan méretűre, ahol már érdemes befizetni és nem érdemes a különböző kiskapukat és trükköket keresni és ezért javasoljuk mi az egykulcsos adónak a bevezetését. "
Orbán Viktor: "Egykulcsos adó idekeveredett valahogy. Én örömmel támogatnám az SZDSZ-nek ezt a gondolatát, csak egy gond van vele, hogy nem tudjuk akkor a családi szempontot érvényesíteni, és mi azt szeretnénk, ha nem csak az számítanak, hogy ki hány forintot keres, hanem az is, hogy hány gyermeket tartanak ebből. És ha csak egy sáv van, akkor a gyermekek miatt nem tudjuk alacsonyabb sávba hozni a szülők keresetét, amire pedig szerintem szükség lenne."
Bővebben: https://www.youtube.com/watch?v=5PtxcbQyWRE
