Orbán Viktor egy osztrák bulvárlapnak adott interjúja (fordítás itt) – ahogy ez a nemzetközi sajtóban megjelent miniszterelnöki megszólalások esetében nem szokatlan - sokaknál és sokadszorra kivágta a biztosítékot. Egy ilyen szöveget számos ponton érhet kritika: a Heti Válasz például most a kormányfő bibliai tájékozottságát vonta kétségbe. Az interjú politikailag legizgalmasabb része azonban az, ahol a politikus a gazdasági törvények kétharmadossá tétele mellett érvel. Érdemes kicsit elidőzni ennél!

(Fotó: Kronen Zeitung)

Orbán az osztrák lapban következőt mondja: „Csak egy ponton terjesztem ki a kétharmados törvények körét: a gazdasági törvények terén.. És nem is csinálok titkot belőle, hogy e tekintetben meg akarom kötni a jövendő kormányok kezét. És nem is csak a következőét, hanem a következő tíz kormányét! Hiszem, hogy bizonyos dolgoknak stabilitásra van szükségük: lehet rajtuk változtatni, de csakis konszenzussal.”

Pontosan még nem tudjuk – hiszen a normaszöveg nem készült el -, hogy milyen gazdasági tárgykörök kerülhetnek a kétharmados védelem mögé, de egyre valószínűbbnek látszik, hogy az adókra és a nyugdíjakra vonatkozó szabályok ilyenek lehetnek. (Az új alkotmányban: "A közteherviselés és a nyugdíjrendszer alapvető szabályait a közös szükségletek kielégítéséhez való kiszámítható hozzájárulás és az időskori létbiztonság érdekében sarkalatos törvény határozza meg.") Mit is jelenthet ez?

Stabilitást: Nem kétséges, ha elfogadásra kerül egy ilyen közjogi megoldás, mindaddig, amíg kétharmados parlamenti többség nem jön létre (választási felhatalmazással vagy ad hoc megállapodással) a Fidesz-kormány mostani gazdasági döntései a következő kormányok számára mozdíthatatlan adottságok lesznek. Ha a gazdaságpolitika alakításában (az adók meghatározásában vagy a nyugdíjrendszerben) a stabilitást, a változatlanságot, a kiszámíthatóságot és vele együtt a rugalmatlanságot értéknek fogadjuk el, akkor Orbánnak a cél tekintetében kétségtelenül igaza van.

Következetlenséget: Ha így is teszünk, rögtön előkerül egy nyugtalanító kérdés: vajon miért mostantól, saját döntései után lesz a Fidesznek ennyire fontos a stabilitás, s miért nem tartotta ezt kiemelt értéknek korábban? Különösen izgalmas az interjúban szereplő konszenzus, amire a miniszterelnök utal – ugyebár ez az a szó, ami eddig alig jelent meg a kormány retorikájában (nem is beszélve a politikai gyakorlatáról). Az ellentmondást csak olyan módon lehet feloldani, ha eltökélten hiszünk (vagy legalább nagyon bízunk) abban, hogy az ország számára – most és hosszabb távon egyaránt - az egyedüli üdvözítő megoldást a mostani kabinet lépései jelentik. Ebben az esetben a cél valóban szentesítheti az eszközt, ráadásul hitelességi problémát sem látunk: a rosszat nem szabad konzerválni, a jót kívánatos.

A népszuverenitás korlátozását: Amikor versengő pártok között döntünk, az ígéretekben általában az egyik jól összehasonlítható elem éppen a gazdaságpolitika világa. Mit akarnak az adórendszerrel, mi a tervük a társadalombiztosítással stb. Ha ezek az ügyek kétharmadhoz kötötté válnak, a jövendő választói csak akkor számíthatnak arra, hogy beleszólásuk lehet az életükre hatást gyakorló témákra, ha valamilyen formában kétharmados többséget kap valamilyen egy irányba mutató akarat. Márpedig ez végső soron azt jelenti, hogy a 2010-es választók döntésükkel – újabb kétharmad létrejöttéig - elvonták a jövő választóinak (köztük saját maguknak) a jogát a változtatáshoz. A közjogi keretek meghatározásában ez eddig természetes volt, a gazdaságpolitika terén – ahogy erre a miniszterelnök is utal - szokatlan és szinte példa nélküli.

Instabilitást: Mindez végső soron a várt stabilitás helyett instabilitáshoz is vezethet, olyan eszközök felmerüléséhez és alkalmazásához, amelyek politikai és alkotmányos válságot indukálhatnak. Ha egy jövendő kormány azt tapasztalja, hogy a kormányzása szinte lehetetlen, mert a valóban fontos ügyekben nincs mozgástere, könnyen nyúlhat a hatályos alkotmányos konstrukcióban formálisan védhetetlen megoldásokhoz. Ilyen lehet a már sokat emlegetett népszavazásos felülírás (népszavazással eltörölni ezeket a közjogi korlátokat), ami - miután jogilag nehezen tolerálható - tényleg alkalmas lehet arra, hogy teljes politikai káoszt teremtsen. 1990-ben, amikor a választásokon győztes MDF azzal szembesült, hogy – többek között – a költségvetés kétharmadossága miatt nem tudna kormányozni, az ellenzéki SZDSZ segítségével szűkítette a kétharmados tárgyköröket (a sokat emlegetett MDF-SZDSZ paktumban). Vajon mit lépett volna, ha – mert nem talál a kétharmadhoz szükséges partnert - legálisan nem tudta volna ezt megtenni? Ne felejtsük: ha 2014 után a Fidesznek legalább egyharmada lesz a parlamentben – aminek az ellenkezője ma igen valószerűtlennek látszik -, akkor nélküle nem lehet törvényesen változtatni ezen a helyzeten – márpedig azt nehéz elképzelni, hogy a Fidesz (kivéve, ha a választási vereség alapvetően változtat a politikáján) könnyen hozzájárulna saját alkotása ledöntéséhez.

Önveszélyt: A megoldás első számú kedvezményezettje, a Fidesz sem lehet teljesen nyugodt a hatásokat illetően. Nem kétséges, hatalmi helyzetét egy ilyen módosítás erősíti, s beleillik azon döntések sorába, amelyek nem általában a kormány, hanem az Orbán Viktor által vezetett Fidesz hosszabb távú politikai-hatalmi potenciálját növelik. Ennek ellenére van néhány olyan elem, amely óvatosságra inthetné a kormánypártot. A következő nem-fideszes kormány nehezen kiszámítható reakciója mellett (pontosabban azt megelőzően) ilyen lehet az ötlet – nevezzük így – kihívásos kommunikációs környezete. A javaslat ugyanis számos magas labdát ad fel, meglepően könnyű érthetően érvelni ellene. Támadási felületet jelenthet egyrészt az önbizalom váratlan hiánya (a miniszterelnök megfogalmazása alapján úgy tűnik, mintha maga sem készülne újabb ciklusra), másrészt – és ez a lényegesen súlyosabb – a betonba öntés, a saját szobor állításának látványos példája. Márpedig ez már a kormányzás legérzékenyebb alapkérdését feszegeti, az alkotás vagy gátlástalanság problematikáját. Az önveszély körébe tartozik az az amúgy egyáltalán nem elképzelhetetlen forgatókönyv is, ha a következő, más gazdasági megoldásokat preferáló (vagy azokra kényszerülő!) feles többségű Fidesz-kormánynak kell könyörögnie ellenzékének a mostani döntés felülírásához: ezzel utólag írnák alá a mostani javaslat halálos ítéletét, s egyben mondanának lesújtó véleményt az ötlet – az interjúban szinte mindenről egyes szám első személyben beszélő - gazdájáról. (Ne felejtsük: ilyen helyzet akár már ebben a ciklusban is előállhat, ha valamilyen ok miatt kétharmad alá csökken a kormánytöbbség a parlamentben.)

Legyen is bármennyire nemes, az ország érdekét szolgáló a cél (kiszámítható gazdaságpolitika, felelőtlen döntések megakadályozása stb.), összességében úgy tűnik, hogy a megoldás az országnak és a kezdeményezőnek is – eltérő mértékben! - lényegesen több kárt okozhat, mint amennyi hasznot hozhat. Ilyenkor jól jönnek a bölcs mondatok: Amit ma megtehetsz, lehet, hogy jobb, ha mégsem teszed meg.