A világban korszakváltás zajlik, melynek a magyar kétharmados forradalom az egyik következménye – állította Orbán Viktor a Bálványosi Szabadegyetemen tartott beszédében. A miniszterelnök szerint a régi nyugati életmód fenntarthatatlan, rövidesen összeomlás következik be, aminek az államadósság a fő oka. Orbán úgy vélte, hogy Magyarországnak gyorsuló sebességgel kell távolodnia a válságba került zónától: nem kell sajnálni a hanyatló Nyugatot, mert az a világ börtön, „kényszerlakhely” volt Magyarország számára.
(Fotó: hvg.hu)
Nagyszerű dolog, ha egy miniszterelnöknek van határozott jövőképe, amelynek alapján politizál. Sokkal több lehetőség van egy olyan politikusban, aki nem csupán alkalmazkodni és ügyintézni akar, hanem gondol valamit arról, hogy merre halad a világ, s miként lehet egy ország a folyamatok elszenvedője helyett azok kihasználója, nyertese. Az is érthető és magyarázható, ha ezek a gondolatok időnként gyökeresen változnak: Orbán Viktor mindig is jó volt abban, hogy teljes átéléssel és tábora számára hitelesen képviselje nézeteit. A kormányfő mostani mondatai – bár első hallásra talán meglepőek – ráadásul nem is annyira szokatlanok, sőt, kifejezetten divatosnak tekinthetőek a változáselméletek körében. Legalább annyira trendi ma a Nyugat haláláról beszélni, mint volt ennek ellenkezője akkor, amikor a liberális demokrácia győzelméről szóló fukuyamai utópia uralkodott – s amikor még maga Orbán Viktor is nyugatosként és liberálisként határozta meg magát.
Lehet tehát akár örülni az egyre jobban megismert víziónak, meg lehet akár feledkezni a korábbi álláspontokról, a legfontosabb kérdés ugyanis az, hogy vajon igaza van-e a kormányfőnek. Nagy kár, hogy erről ma csak hitvitákat folytathatunk, az idő mutatja majd csak meg, hogy helyes alapvetésekre épült-e az orbáni stratégia. Mindezzel nem azt akarom mondani, hogy nem fontos ezekről beszélni – pont ellenkezőleg gondolom -, de azt igen, hogy tisztában kell lennünk azzal, nem mostanában derül ki, kinek volt igaza.
Van azonban két olyan, a magyar politika szempontjából nem jelentéktelen kérdés, amelyre már ma is tudhatjuk a választ. Egyrészt az, hogy vajon tényleg erre a felismerésre épül-e a második Orbán-kormány politikája, másrészt pedig, hogy ez a vízió széles körben osztott-e a politikai jobboldalon. Lehet persze itt is vitatkozni, érveket sorakoztatni, nekem azonban úgy tűnik, hogy egy igen és egy nem áll a legközelebb a valósághoz. Orbán Viktor számára a „keleti szél” nem csupán frázis, amit mond, annak a lenyomata látható a kormány politikáján – mindez felértékeli a víziót, annak politikai következményeit. Különösen érdekes, hogy megítélésem szerint a kormányfő ezzel inkább alakítja, semmint kifejezi tábora gondolkodását. Azt is megkockáztatom, hogy a „hanyatló Nyugat” tézise – ha nem a véleményeket erősen befolyásolni képes Orbán képviselné – a Fidesz politikusai és támogatói között legalább annyi ellenzőre, mint egyetértőre számíthatna.
Hogy miért fontos ez? Két okból biztosan. Ha Orbán sikeresen politizál, és víziója tábora számára is elfogadottá, sajáttá válik, a magyar politika egyik fontos új strukturáló dimenziója lehet a bal- és a jobboldal között egy sajátos zapadnyik-szlavofil ellentét. Ha azonban nem, előbb-utóbb saját táborán belülről is érheti egy „nyugatos” kihívás, mert ez lehet az a pont, ahol a jobboldalon belül leginkább megfogalmazhatóvá, átélhetővé válik az ellenakarat.
