Ha létezik olyan, hogy politikai tudás – márpedig létezik -, akkor politikai tanulásra (okulásra) is van lehetőség. Minden jelenség, amit a politikai élet produkál, alkalmas lehet arra, hogy abból tanuljunk, hogy máskor tudatosabban viselkedve jussunk el ugyanoda, vagy kerüljük el a hasonló szituációkat. Innen nézve minden – legyen szó tetszetősről vagy ellenszenvesről – tapasztalattá válik, márpedig az élet talán legnagyszerűbb dolga éppen a tapasztalás.
Nem, nem bolondultam meg a nem is annyira meleg nyári melegben – pontosabban nem tapasztaltam ezen a téren érdemi elmozdulást… -, csak azon gondolkoztam a napokban, hogy vajon a jövendő idők politikusai milyen tanulságokkal lehetnek gazdagabbak, ha a mostani hazai politikai állapotokat tanulmányozzák. Miután szeretem az egyrészt-másrészt jellegű dolgokat (ráadásul ezeket nem is a langyosság, hanem a megfontoltság körébe sorolom), talán nem okoz meglepetést, ha a sok lehetséges felismerés közül most egy olyat emelek ki, ami innen nézve talán fekete, onnan nézve viszont inkább fehér.
Az erőről van szó, ami láthatóan a mostani politikai közállapotok egyik legfontosabb jellemzője. Erőpolitika, erőszakosság, erős kéz, kormányképes erő – ezek a kifejezések, és persze ellenpárjaik, gyakran olvashatók mostanában. Egyre inkább terjed a felismerés, hogy a politika nem kisasszonyok sportja, hogy a sikerhez a politikában is leginkább erőre van szükség, s ha ez már megvan, akkor – ahogy a miniszterelnök fogalmazott egy parlamenti felszólalásában – „oszt majd innen tárgyalhatunk”. Nem lehet nem észrevenni, hogy ez a szemlélet egyre több követőre talál, egyre többen gondolkoznak így a politikáról, tervezik megvalósítani ennek szellemében politikai céljaikat. Ami egyrészt igaz és okos, másrészt azonban nagy tévedés.
Számos olyan téma van, amelynek kapcsán két felismerés együtt, egyszerre visz közelebb a valósághoz. Az első a fontosságról, a másik a korlátokról szól. Gondoljunk csak például a tömegmédia szerepére, amelyről az első komoly, politikusok által is hasznosított megállapítás a kiemelt jelentőség volt. Ebből tanulta meg mindenki, hogy média nélkül nincs politikai siker, hogy aki érvényesülni akar ezen a pályán, annak alkalmazkodnia kell a média megváltozott szerepéhez. Egy idő után azonban jött a második belátás, ami legalább ennyire fontos volt: arról, hogy a média nem omnipotens, önmagában nem hatalmi ág, s bár konstruál egy politikai valóságot, nem teremt politikát, nem dönt el minden kérdést. Vannak határai, amelyeken túl szinte hatástalan, sőt, időnként kontraproduktív.
Valami ilyesmit gondolok az erőről is. Az utóbbi évek megmutatták, hogy mennyire fontos a fegyelmezett, tervezett, tudatos, azaz az erő köré szerveződött politizálás. Mennyire kell a sikerhez az, hogy egy politikai párt összegyűjtse az energiákat, koncentrálja működését és egyértelműen vezetve, irányítva legyen. Sokat panaszkodnak mostanában a baloldali politikusok arra, hogy kiszorultak a médiából, elvesztették támogatóikat, megcsappantak a forrásaik. Nyolc évnyi kormányzás után vajon mi a tanulsága a mostani helyzetnek? Vajon hogy tudta megtenni a Fidesz ilyen hosszú ellenzéki lét alatt, hogy növelte sajtópiacát, megtartotta befolyásos támogatóit, vajon hogy történhetett meg, hogy azok a cégek, amelyek 2010 után egyeduralkodóvá váltak az állami megrendelések piacán, a szocialista kormányok alatt is szépen prosperáltak? Hogy lehet az, hogy a jobboldal ellenzékben is gyarapodott, a baloldal pedig kormányon sem volt képes a politikai közösség hosszú távú érdekeire figyelve gondolkodni? A válasz egyszerű: ennyit számít a politikában az erő. A Fidesz egy vezetett párt, az MSZP - rövid időszakokat leszámítva - soha nem volt az. A jobboldal ezért lehetett képes arra, hogy vissza is forgasson, hogy előre is gondolkodjon, hogy a közösség számára fontos dolgokra is áldozzon, a baloldal pedig ezért volt képtelen erre.
Mindez azonban nem jelenti azt, hogy az erő köré rendezett politika automatikusan sikerre ítéltetett. Az elmúlt egy év világosan megmutatta, hogy mire alkalmas és mire alkalmatlan az a politika, amely csak az erő nyelvét beszéli. Alkalmas volt fegyelmezett működésre, szinte robotszerű politikai viselkedésre, a fentről érkezett politikai szándékok megvalósítására. A széthúzáson, belső vitákon, koalíciós feszültségeken és húzd meg – ereszd meg módszereken szocializálódott magyar politikában kár lenne lebecsülni ezt a teljesítményt. Van mit tanulnia mindenkinek abból, hogy miképp lehetett létrehozni ezt a helyzetet a Fideszben – hiszen ne feledjük, valós politikai teljesítmény kell ahhoz, hogy az amúgy létező ellenakaratok megtörjenek. Ám ezzel együtt azt is észre kell venni, s különösen fontos tanulság lehet ez az erő-fetisisztáknak, hogy időnként bölcsességgel, ésszel, belátással, sőt: gesztusokkal, engedményekkel, megengedőbb viselkedéssel sokkal messzebb lehet jutni. Tavaly nyáron is lehetett tudni, hogy a kormány legnagyobb kihívása éppen az, képes lesz-e elkerülni az erőfitogtatás, az erőszakosság, a gátlástalanság látszatát – meggyőződésem, hogy más politikai felfogással ez a veszély lényegesen csökkenthető lett volna, illetve lenne.
Hipotetikus persze a „mi lett volna?” felvetése, mert egyféleképpen kondicionált politikai tábor csak egyféleképpen tud viselkedni. Ha azonban tanulságokat keres valaki, szerintem ne csak az erőpolitikát nézze. Igaz ugyan, hogy az erő nélkülözhetetlen a politikában, s az sem vitatható, hogy az erő legyőzéséhez is erő kell – az erő azonban nem mindig nyers erőt jelent, olykor egy gesztusban, egy önkorlátozásban, egy őszinte mondatban sokkal több van belőle, mint azt a hatalom magabiztos mérnökei gondolnák.
Az utolsó 100 komment: