A cím talán pontosabb lenne így: lehet más is a jobboldalon? Az előző bejegyzésben lehetőségként felvetettem új jobboldali szereplő(k) előbukkanását, és ez meglepő módon sokakat levélírásra ingerelt. Most kifejezetten találó a kaptam hideget és meleget is megfogalmazás; a lényeg azonban az, hogy mások is látják: elméletileg itt is tárul már a pártrendszer megújulásának kapuja.
Azóta megjelent két tanulságos írás, mindkettő kötelező olvasmány. Az egyik arról szól, hogy mennyire hiányzik a konzervatív politika Magyarországon. A másik pedig arról, hogy ez miért nem érkezhet a baloldalról, s miért nem lehetnek vezetői a baloldal kedvenc „jobboldali” figurái. Azok jelentős része ugyanis, akiket idehaza konzervatív-liberális, mérsékelt jobboldali politikusoknak szokás nevezni, ha esetleg világnézetükben valóban ide is tartoznának, a magyar pártrendszer logikájában ma egyértelműen baloldalinak számítanak. Bokros Lajossal vagy Debreczeni Józseffel nem lehet megszólítani a jobboldali tábort, ezek a politikusok ma pontosan olyan messze vannak attól, hogy a csalódott jobboldaliak számára választható alternatívák legyenek, mint Gyurcsány Ferenc vagy Bajnai Gordon.
A bizonytalanok tábora közben egyre növekszik, s látható, hogy a Fidesztől elpártoló szavazók egyelőre nem tudják, merre induljanak. Egy jelentős részük – mint minden hasonló esetben korábban - bizonyára keresi az igazi antitézist, csalódottságában meg sem áll majd a legpotensebbnek látszó váltópártig. Sokan lehetnek azonban olyanok, akik jobboldali elkötelezettségük okán oldalt nem szívesen váltanának, a magyar baloldal pártjaira nem kívánnak szavazni, így aztán legfeljebb a Jobbik irányába tájékozódhatnak. Ha a Fidesz bölcsebb lenne, akár maga is beláthatná azt, amiről korábban az „egyzászlós” modellt politikai hasznosság okán opponáló Stumpf István szokott beszélni: a jobboldal számára fontos lenne, hogy legyen egy pufferzóna, amely felszívja, megszólítja azokat a jobboldaliakat, akik a jelenlegi étlapról nem tudnak választani.
De mit is jelent jobboldalinak lenni ma Magyarországon? – kérdezik ilyenkor sokan, akik nem pontosan értik, hogy ezek a fogalmak miért ennyire szabadon alakíthatók. Kétségtelen, hogy a bal- és jobboldaliságnak van egy erős világnézeti magja, ami tértől és kortól függetlenül kijelöli az egyes szereplők helyét. Ma azonban azt látjuk, hogy az ideológiai alap mellett – néha helyett – fontosak lehetnek azok az egyedi, eseti, olykor szituatív elemek is, amelyek egy-egy ország pártrendszerét konstituálják. Nem feltétlenül csak az számít, hogy mit gondolnak a szereplők a klasszikus kérdésekről (szabadságról, egyenlőségről, jogokról, javakról stb.), hanem az, mit fogad el egy politikai közösség baloldalinak és jobboldalinak.
Márpedig a felmérések azt mutatják, hogy minden elvi inkonzisztencia ellenére a magyar választók és a magyar politikai elit is érti és politikai választásaiban alkalmazza is a pártversenyben ezt a tagolást: a mai parlamentben egyértelműen jobboldaliként értelmezi a Jobbikot és a Fideszt, baloldalinak gondolja az MSZP-t és az LMP-t. Sok minden benne van ebben az elválasztásban, az azonban nehezen vitatható, hogy alapvetően a magyar politika döntően szimbolikus kérdései alapozták meg: a magyar történelemhez és kiemelten a múlt rendszerhez való viszony, a magyar sorskérdések megítélése, a haza és haladás dilemmái. Ezek alapján vált egyértelművé, hogy a most már másfél évtizedes múltra visszatekintő Fidesz-MSZP versenyfutás a jobboldaliság-baloldaliság keretben értelmeződik. Ez olyannyira erősen rögzült, hogy egy idő maga vált döntő jelentőségűvé: az lett a jobboldali, amit a Fidesz mondott, és fordítva. A két párthoz való viszony ma szinte azonos a helykijelöléssel: ezért sem lehet a potenciális szavazótábor számára hiteles jobboldali senki, aki a szocialistákkal való együttműködésben látja a Fidesz legyőzésének (vagy akár meggyőzésének) útját.
De akkor honnan jöhet és mit jelenthet a „más” jobboldal? Meggyőződésem, hogy ezt a teret csak olyanok tölthetik be, akik szövetségi politikájukban balra zártak: ami nem azt jelenti, hogy a Fideszhez képest ne lehetnének tárgyalóképesebbek a baloldal pártjaival – ez amúgy sem lenne nagy művészet -, de azt igen, hogy – szemben a 2006 utáni MDF-fel – világos lenne a hovatartozásuk. Ezért is gondolom azt, hogy egy ilyen formáció vezetői csak azok közül kerülhetnek ki, akiknek az elkötelezettsége, a helye egyértelmű: a fiatal konzervatív-liberális tábor mellett ilyenek lehetnek régi MDF-esek, vagy akár a Fideszből távozó politikusok is. Olyanok, akik úgy tudják megőrizni jobboldaliságukat, hogy közben hiteles kritikusai a jobboldali kormánynak – talán nem csupán a kétségtelenül létező elfogultságom mondatja: ahogy Sólyom Lászlónak sikerült, sikerül. (Nem véletlen, hogy a volt államfő „balosságának” bemutatásával még a legélesebb mondatai nyomán sem kísérletezett a kormánypárti sajtó.)
Most, amikor meglepő módon vezető kormánypárti politikusok egyre többször – és olykor erősen irracionális keretben - beszélnek a bukás, a kudarc lehetőségéről, a magyar jobboldal – és megkockáztatom: az ország - érdeke lenne, hogy ne tegyen fel mindent egy lapra.
Az utolsó 100 komment: