Hol van már a tavalyi hó… Nagyon sokat fordult a világ a kormányon lévőkkel azóta, hogy a 2010-es választásokat követő hónapokban még minden a dicsőséges fülkeforradalomról és a példátlan választói felhatalmazásról szólt. Ma már szinte csak a „történelmileg így alakult” borús hangulata uralja a kormányzati kommunikációt, ám a folytatás reménye a válságban sem veszett el. Fideszes háttéremberek most – nem alaptalanul - azt mondják, minden azon múlik, a válságot kinek a számlájára írják majd a választók.
(Fotó: wikipedia)
A válság a politikai boszorkánykonyhák veszélyes étele. Számos hamis toposz kötődik hozzá: törvényszerűségek(nek nevezett mechanizmusok), amelyek hol működnek, hol meg nem. Sok politikus hitte már, hogy profitálhat abból, ha gumicsizmát húzva kiballag a gátra. Ha gyorsan elment az árvíz, ha a probléma hamar megoldódott, gyakran valóban meg is dicsőültek. Ha azonban nem, ha a hibáik hozzájárultak a helyzet rosszabbra fordulásához, a választók haragja messzire kísérte őket. Gondoljunk csak a 2008 ősze és 2009 tavasza közötti magyar politikára: a válságban saját politikai újjászületésének lehetőségét megpillantó kormányfő nem a kilábalást, hanem azt a bizonyos utolsó szöget találta meg.
Azt ma már egyre kevesebben hiszik, hogy a válság hamar „elmúlik”, abban azonban még bízhat a jelenlegi kormány, hogy a választók a felelősséget nem a nyakukba varrják majd. A mostani felmérések állítólag vissza is igazolják ezt a reményt: a külső elemeknek (világgazdaság, bankárok, EU stb.) és a szocialista kormányzás nyolc évének egyelőre lényegesen nagyobb jelentőséget tulajdonítanak a válaszadók, mint a második Orbán-kormány tevékenységének. Nem kell mondanom, sokat segítene a kormánynak, ha ez a helyzet egy jó darabig így is maradna.
Sok mindent meg is tesz a Fidesz (és a csatolt részek) azért, hogy a bőrünkön érzékelhető válságot számára kedvező módon magyarázza, értelmezze. A drámai híradások, a szelektív példák, az ügyesen válogatott érvek mind azt a célt szolgálják, hogy az amúgy is egyre erősödő válságtudat ne kapcsolódjon össze a kormányzati teljesítmény kritikus értékelésével. A fideszes megszólalók többsége a politikai realizmus jeleként ma már nem eltagadni igyekszik a nehézségeket – amit a választók számára kézzel fogható, minden nap érzékelhető jelei miatt nem is lenne egyszerű megtennie -, hanem az energiáinak jelentős részét a „keretezési” szempontokra fordítja.
Ahogy telik az idő, az „elmúltnyolcév” értelmező ereje bizonyára csökken majd, s vele együtt növekszik a jelenlegi ciklusé, az a kérdés azonban valóban nem dőlt még el, hogy a többség mit gondol majd a Fidesz lehetőségeiről, eredményeiről és felelősségéről. Az ezekre irányuló kutatások éppen ezért a jövőben talán fontosabbak is lesznek, mint a pártpreferencia felmérések; előre jelezhetnek olyan változásokat, amelyek a pártok támogatottságában csak később jelennek meg.
Tudom, hogy sokaknak ez nagyon kevés bizonyosság, de szerintem egy lépéssel megint közelebb vagyunk ahhoz, hogy megtudjunk valamit az ismeretlen jövőről. Azt ugyanis már tudjuk, vagy legalább sejtjük, hogy mi lehet az a kérdés, amire adott választói válaszok a politikai erőviszonyok alakulása tekintetében döntőek lehetnek. Ha elegendő szavazó teszi magáévá, hogy a válság „begyűrűzött” és/vagy a gonosz szocialisták „csinálták”, a Fidesz tényleg túlélheti. Ellenkező esetben azonban – ahogy néhány helyen Európában éppen most látjuk – számukra is vége a dalnak.
