Azóta, hogy tavaly nyáron Orbán Viktor az IMF-delegációval való megbeszélésről elrobogott a Videoton-Maribor meccsre, a Valutaalaphoz fűződőn viszony kérdése egyre komolyabb politikai jelentőséget kapott. Akadnak olyanok, akik már a miniszterelnök lemondását fantáziálják arra az esetre, ha a kormány ismét kénytelen lenne a szervezethez fordulni. Sok tanulsága van az ügynek, most azonban csak a legfontosabbra kérdezek rá: megérte, megéri?
(Fotó: vidi.hu)
Mint általában a legtöbb ügyben, itt sem segítenek az egyszerű, kézenfekvő és téves válaszok. A helyzet messze nem fekete-fehér. Azok, akik - velem együtt - irtóznak a politikában az egyedül üdvözítő „királyi utak” hangoztatásától, talán még – velem együtt – szimpátiával is figyelhetik, ha egy kormány alternatívákban gondolkodik, és nem fogad el semmit automatikusan csak azért, mert a „szakértők”szerint nincs más lehetőség. A politikában mindig van, lehet más irány, a kérdés csak az, hogy érdemes-e arra indulni.
Ostobaság lenne, ha egy kormány azt nevezné meg elsődleges célnak, hogy az IMF védőszárnya alá kerüljön. Egy ország mozgásterét értelemszerűen csökkenti egy ilyen helyzet, ezért érthető törekvés, ha egy kabinet sok mindent megtesz azért, hogy elkerülje ezt az állapotot. Hatalmi, politikai és gazdasági szempontból is szerencsésebb, ha sikerül más forrásokat találni, ha a piacról finanszírozható egy ország. Az sem vitás, hogy rövid távon kommunikációs előnyök is remélhetők a Valutaalap „elkergetésétől”, a választóknak imponálhat a nyakas, kurucos politika.
Van azonban három kérdés, amelyekre adott válaszok együttesen elég világos szaldóját adják az Orbán-kormány IMF-politikájának. Ha csak az egyik kérdésre is más lehetne a válasz, mint az egyértelmű nem, akkor nem állítanám azt, hogy ez egy alapvetően buta, értelmetlen és önsorsrontó politika volt, amely nem csupán az országnak, de magának a Fidesznek is sokat ártott. S a vége egyelőre nehezen belátható.
1. Lényegesen rosszabb lenne a kormány politikai helyzete, ha nem teszi politikájának központi tételévé az IMF-fel való megállapodás elutasítását, ha politikai tabu helyett egyszerűen csak józan megfontolás, értelmes kalkulus alapján utasítja el tavaly a megállapodást, de nyitva hagyja annak lehetőségét, hogy később – ha az ország érdeke úgy kívánja – sor kerüljön rá? Sokat veszített volna azzal a Fidesz (szavazót, lehetőséget, hatalmat), ha ezt az utat választja?
2. Lényegesen más gazdaságpolitikára kényszerítette volna a kormányt, ha esetleg valamilyen megállapodást kötött volna az IMF-fel, vagy nyitva hagyta volna a későbbi megállapodás lehetőségét? Több megszorításra, erősebb költségvetési kiigazításra lett volna szükség, ha egy ilyen kontraktus megköttetik, vagy annak lehetősége megmaradt volna? Rosszabb helyzetben lenne a magyar gazdaság és költségvetés, ha a kormány nem teszi kardinális kérdéssé ezt az ügyet?
3. Ha a pesszimista forgatókönyvek valósulnak meg, ilyen előzmények után van esély arra, hogy a kormányfő és a kormány komolyabb hitelességi sérülés nélkül az akkor racionálisnak, vagy esetleg egyedül kivezetőnek látszó utat válassza, és az IMF segítségét kérje?