Kicsit úgy élem át ezt a mai napot, mintha a világosi fegyverletétel lenne – mondta az IMF-es tárgyalás tényét kommentálva ma este a Hír TV-ben a Magyar Nemzet újságírója. Sem az ellentétes állítások miatt kialakult hitelességi válságról, sem az egyre feltűnőbb kommunikációs bénázásról nem szeretnék most írni – földön fekvő embert nem illik bántani. Sokkal érdekesebbnek, előremutatóbbnak tartom átgondolni, hogy milyen „megoldási” lehetőségek jöhetnek most szóba.
Matolcsy György pontos politikai elemzőnek bizonyult, amikor pár hete kijelentette, hogy „az IMF-hez való visszatérés egyértelműen a gyengeség jele volna”. Nehezen vitatható, hogy ez a kényszerlépés komoly politikai károkat okoz a kormánynak: miközben kétségtelenül segíthet a gazdaságpolitikának, a politikai kormányzás számára hatalmas terhet jelent. Ilyen esetekben a nyomás alá került, defenzívába szorult politikai szereplők általában lépnek valamit: pótcselekszenek, átszerveznek, cserélnek vagy előremenekülnek. Nem meglepő, hogy a politikai berkekben egyre több „vad” elképzelés lát napvilágot a jövőről: minisztercseréről, a kormányfő távozásáról és előrehozott választásokról is egyre többször hallani. Van ezeknek bármi realitása?
Egészen a mai napig azt válaszoltam volna, hogy nincs. Még a leginkább elképzelhetőnek gondolt eset, Matolcsy György elmozdítása sem tűnt igazán valószínűnek; a miniszterelnök ugyanis eddig nagyon adott arra, hogy egyetlen lépése se látszódjon „kikövetelt” döntésnek. A gazdasági miniszter ezért okkal számíthatott arra, hogy a támadások nem fűrészelik, hanem inkább erősítik a székét; ha a kormányfő felállította volna, attól vérszemet kaphattak volna a kritikusok.
A ma bejelentett döntés – és különösen annak hosszabb távú hatása – azonban alapvetően új helyzetet teremt. Pontosabban nem is maga a bejelentés érdekes itt, hanem az a megfontolás, ami elvezethetett ehhez a közleményhez. Elég világos, hogy egy kormány, amely az elmúlt másfél évben politikájának központi kérdésévé tette az IMF elleni „szabadságharcot”, csak a legeslegutolsó pillanatban, amikor már nem lát más megoldást, vállalhat fel egy ilyen lépést. A mai nap üzenete tehát szerintem ez: a kormány és a kormányfő úgy látja, hogy nagyon nagy (lehet) a baj. Márpedig egy olyan helyzetben, amikor bukik a gazdasági unortodoxia, a politikában előjöhetnek az ilyen esetekben nem is annyira unortodox lépések.
Innen nézve egyáltalán nem látszik már elképzelhetetlennek sem az, hogy előbb-utóbb a kormányfő feláll, és átadja a helyét mondjuk az eddig talonban tartott aranytartaléknak, a "nem víziós" Varga Mihálynak, sem az, hogy a parlamenti többség a sarkalatos törvények elfogadása után, és még az ellenzék érdemi erősödése előtt, előrehozott választásokról dönt. Nincs persze meghatározott, előre megírt pálya, arról nem is beszélve, hogy a politikában a legtöbb esélyt szinte mindig a tehetetlenségi erő által irányított verziónak érdemes adni, de az egyre jobban látszik, hogy szólnak érvek mindkét megoldás mellett. S bár a jövő, mint mindig, most is beláthatatlan, az IMF-politika megváltozása azt azért elég világosan megmutatja, hogy a kormány - miközben a kommunikációban sok minden mást is mond - valójában miként gondolkodik róla.
