„A citált mondatát én úgy értelmeztem, hogy már a negyvenes korosztály is annyira beleszocializálódott a múlt rendszerbe és a rendszerváltásba, hogy az ő irányításukkal semmi esély a kilábalásra” – provokálta egy évvel ezelőtt az újságíró a Fidesz fiatal frakcióvezetőjét, aki korábban a harmincasok nemzedékének politikai esélyeiről beszélt. Lázár János – tőle nem szokatlan módon – lakonikusan válaszolt: „Jól értelmezte”.
Ilyen-olyan háttérbeszélgetésekben egyre gyakrabban merül fel az a kérdés, hogy vajon jelenleg kik a Fidesz erős emberei, illetve ezek a politikusok milyen stratégiát követnek most, amikor azt is érdemes átgondolniuk, mit tesznek akkor, ha esetleg komolyabb változások lesznek a politikai térben. Befolyásos politikusokban nincs hiány a jobboldalon, ha jobban meggondoljuk, a gyakran vezérelvű, egyszemélyes pártnak lefestett Fideszben kifejezetten sok „fontosabb pozícióban is elképzelhető” embert találunk. A „régiek” közül Kövér László házelnök és a két elnökségi tag, Kósa Lajos és Pokorni Zoltán sem látszik megkerülhetőnek, bár mára – más okokból - egyikük jelentős erősödésére sincs valós esély. Ugyanehhez a csoporthoz tartozik az utóbbi éveket brüsszeli száműzetésben töltő Áder János, akinek a neve azonban éppen a korábbi éles konfliktus miatt akár fel is merülhetne egy posztorbáni érában. S ide sorolhatjuk azt a Varga Mihályt is, akivel kapcsolatban az elemzésekben ritkán kerül elő az „erős” kifejezés, pedig a legutóbbi kongresszuson a legtöbb szavazatot kapta az elnökségi tagok közül, és láthatóan a kopástól megvédett, de mindenbe betekintéssel rendelkező aranytartalékként várja – nem is esélytelenül! - a bevetés lehetőségét.
Mégis azt gondolom, hogy messzebbre tekintve a figyelmünket elsősorban azokra kell összpontosítani, akik a kilencvenes években még nem voltak frontpolitikusok, de mára meghatározó befolyásra tettek szert. Négy nevet szokás itt említeni: Navracsics Tibort, Szijjártó Pétert, Rogán Antalt és Lázár Jánost. A négy azonban ma inkább csak kettő: bár az igazságügyi miniszter és a miniszterelnöki szóvivő egyaránt komoly erőt képvisel, a jelenlegi helyzetben mindketten „kötöttek”: Navracsicsnak az erősödéshez a tág értelemben vett erőforrás-rendszer és támogatói háttér hiányzik, Szijjártónak pedig az önálló politikai múlt és szerep. Az előbbre lépéshez, a fontosabb pozícióba kerüléshez hosszabb távon két „ifjútörök” áll a legközelebb, akikben láthatóan a szándék, az akarat, az ambíció is munkál ehhez: Rogán Antal és Lázár János.
Más stratégiát követnek, más erősségeik vannak, ma mégis elsősorban kettejük mozgására figyelnek a Fideszben. Rogán látszik taktikusabbnak, átgondoltabbnak, megfontoltabbnak, Lázár ereje inkább a keménységben, a határozottságban és a konfliktusok nyílt felvállalásában rejlik. Mindketten hivatalban lévő polgármesterek, de a párton belüli szocializációjuk jelentősen eltér: Rogán a Fidesz ifjúsági háttérvilágából villámkarrierrel, ugyanakkor mégis kitaposott úton került a frontvonalba, ahol azonban komoly sérüléseket szenvedett, ám kifejezetten okosan és önmérsékletre képesen újraépítette magát. Lázár sokkal nehezebben talált utat a Fidesz vezető köreihez, onnantól kezdve azonban csillaga meredeken emelkedett, s egyelőre csak a felfelé vezető irányt kellett megismernie. Az eltérő tapasztalatokból eltérő szerepfelfogások következnek: Rogán láthatóan a tudatos építkezésben, az óvatos előrejutásban, az elengedésre is képes hosszú távban hisz, Lázár viszont a folyamatos mozgásban, a meleg vas ütésében, a teremtő akarat erejében találta meg politikai habitusát.
Bizonyos értelemben ma mindketten a miniszterelnök emberei, de semmiképpen sem – minként ez néha olvasható - belső riválisai, politikai ellenfelei. Nem véletlen, hogy politikai erőterükben, viszonyrendszerükben a kormányfő tanácsadójának, Habony Árpádnak a hírek szerint jelentős szerepe van. Ma Rogán és Lázár is abban érdekelt, hogy Orbán Viktor használja és ezáltal egyre nagyobb befolyáshoz juttassa őket – ez a közös érdek más potenciális vezetőkkel szemben bizonyos értelemben együtt is mozgatja a két politikust.
A legfontosabbnak azonban azt tartom, hogy van egy lényegi, a fent említett szereplőktől világosan megkülönböztethető jellemvonásuk: róluk nehezen képzelhető el, hogy megelégednének jelenlegi helyzetükkel, illetve hajlandók lennének arra, hogy sok munkával megalapozott egyéni politikai karrierjüket, hosszú távú lehetőségeiket egy adott ponton túl veszélyeztető irányba meneteljenek. Pontosan ez az, ami miatt velük kapcsolatban – akár közösen, akár egymás, akár egy más ellenében - sok minden elképzelhető.
