Még nem ért a feléhez sem ez a parlamenti ciklus, ráadásul elméletileg éppen a téli csendes pihenőjét tölti a törvényhozás, de már most akkora a csatazaj, olyan hangerővel és intenzitással zajlik a küzdelem, hogy el sem tudom képzelni, mi lesz itt a választáshoz közeledve. Minden arra illetékes teszi a dolgát: terel, keretez, értelmez, manipulál. Olykor annyira sikeresen, hogy az alapkérdések szinte teljesen eltűnnek.
Mit üzent a szombati kormánypárti tüntetés? Mi mellett álltak ki az emberek? Miért voltak olyan sokan? Hány ember fér el egy négyzetméteren? Ki segített a szervezésben? – ilyen és ehhez hasonló kérdések lázában ég éppen a politizáló közvélemény, nem csupán a szimpatizánsok, hanem a nyilvánosság előtt megszólaló politikusok is. Nincs persze ebben semmi meglepő: egy politikai küzdelemben minden az aktuális előnyökről és a hátrányokról szól. Márpedig itt méltányosság és objektivitás nem nagyon létezik: minden kimondott szó – néha még a beszélő szándékától függetlenül is - szekeret tol vagy akaszt.
Megértve a játék szabályait, mégis azt mondom, hogy ezekben a napokban-hetekben olyan döntések előtt áll a magyar politika, ami miatt most tényleg nem ártana egy kicsit kidugni a fejünket a homokozónkból. Barroso és a magyar kormányfő mai találkozója csak az egyik, de kétségtelenül nagyon fontos eseménye ennek a folyamatnak. Most már elég közel vagyunk ahhoz, hogy kiderüljön: pontosan milyen feltételei vannak annak, hogy a kormány megköthesse a hitelszerződést az IMF-EU párossal. Ha már tudjuk, hogy mit kell tennünk, a kérdés hirtelen nagyon egyszerű lesz: igen vagy nem, azaz teljesítjük vagy sem, amit kérnek. A nagyobb felelősség persze – mint mindig, most is - a kormányon lévőké, de megint azt kell mondanom, hogy egyáltalán nem lényegtelen az sem, hogy az ellenzék milyen módon nyilvánul meg ebben a helyzetben.
Számtalan találgatás jelent már meg a feltételekkel kapcsolatban, de pontos listáról még nem beszélhetünk. Az alapvető kérdés az, hogy szerepelnek-e olyan tételek, amelyek gazdasági vagy politikai okból a kormány számára nehezen vállalhatók. Ha a listán a lakosság jelentős része számára közvetlenül is érzékelhető megszorítások, és/vagy korábban betonba öntött, a kurzusépítést szolgáló intézményi megoldások is lesznek, akkor a hatalmi-politikai kormányzás súlyos árat fizethet a nemzetközi bizalom visszaszerzéséért. Lehet persze másról beszélni, „menedzselni” az új helyzetet, s bizonyára nem is lesz tehetségtelen ebben a kormány, de az biztos, hogy nem diadalmenetként értelmeződne, amikor a parlament szépen sorban megszavazza (visszavonja, átírja) ezeket a törvényeket.
Azt feltételezem, hogy a figyelemelterelés és az átértelmezés a következő napokban - a döntési helyzet közeledtével – újabb lendületet vesz. Mindenféle dolog felmerül majd, innen és onnan, amelyek jelentős részének a lényeghez bizonyára semmi köze nem lesz. Aki nem akarja, hogy a hangzavar elvonja a figyelmét arról, ami igazán fontos, az most csak két dologra koncentráljon: a feltételekre és a válaszra. Minden másról – hatásról, következményekről, utcáról és politikai erőtérről - csak ezután lesz érdemes beszélni.
