Melyik európai uniós, nem posztszocialista országban tudjátok elképzelni, hogy a) egy demokratikus kormány belügyminisztere a szélsőjobboldal vezérével nyilvánosan vitatkozzon b) az egyik legjobb állami egyetemen, amelyet c) az ország legismertebb politikai elemzője vezényel, mosolyogva – írja volt kollégám, Somogyi Zoltán. Miután véleménye messze nem nevezhető sem elszigeteltnek, sem jelentéktelennek, talán érdemes egy kicsit elidőzni felette.
Az elhatárolódás-vitában sok minden összegabalyodik, nem látszik könnyűnek szétszálazni a különböző megfontolásokat, kérdéseket, következtetéseket. Mint minden fontos közéleti témában, itt is szinte minden megtalálható: érzelem, tapasztalat, értékrend, számítás és manipuláció. A saját véleményemet határozottnak, képviselhetőnek, védhetőnek gondolom az ügyben, ez azonban nem jelenti azt, hogy ne érteném – vagy legalább ne próbálnám meg érteni - azok álláspontját, akik másképp gondolkodnak. Ezzel együtt azt kell mondanom: nincs igazuk.
Az első kérdés szerintem nem az, amivel általában mindenki kezdi – és gyakran be is fejezi: várjunk egy kicsit azzal, hogy eldöntjük, szélsőjobboldali párt-e a Jobbik. Először tegyük fel azt a kérdést, hogy milyen célt szolgál egy ilyen rendezvény, mint a Tárcatükör. Értelmezésemben ez a sorozat nem egy pártpolitikai (propaganda) esemény, és nem is egy szórakoztató műsor. A Tárcatükör egy sajátos “kutatás”, amelynek az a célja, hogy a diákok közvetlenül találkozhassanak azokkal a szereplőkkel és azokkal a véleményekkel, akik és amelyek az adott közpolitikai terület megismerése szempontjából fontosak lehetnek. A szervezőknek arra kell tehát törekedniük, hogy az egyes tárcák vezetői mellé vitapartnerként megtalálják azokat az ellenzéki politikusokat, akiknek a jelenléte segít megmutatni az összes releváns véleményt.
De mi tekinthető releváns véleménynek? Ha megismerésről beszélünk, akkor minden olyan álláspont, amelynek látható, mérhető támogatottsága van. Azaz, amelynek esélye lehet arra, hogy a közpolitikai döntéshozatal során jelentőséget kapjon. Márpedig ezt – bocsánat, de szerencsére - nem politológusok döntik el, hanem a magyar választók: az ő szavazataik alakítják ki azt az ellenzéki erőteret, amelyből a szervezőknek lehetőség szerint úgy kell válogatni, hogy az reprezentatív legyen, vagyis mindenki megismerhetővé, tanulmányozhatóvá váljon a sorozat követői számára. Ebből következően számunkra nem lehet kérdés, hogy a Jobbiknak – mint egy olyan pártnak, amely 2010-ben 855 ezer szavazatot kapott és amely ma is komoly támogatottságnak örvend – helye van a Tárcatükörben. Ha nem így lenne, a párt nevének említését, programjának olvasását, képviselői parlamenti felszólalásainak tanulmányozását is meg kellene tiltanunk hallgatóinknak – de ha ezt nem is tennénk, ugyanezen logika alapján oktatóink az előadásaik során biztosan nem hivatkozhatnának ezen információkra.
Tulajdonképpen itt be is fejezhetném a választ, de nem teszem, mert tudom, hogy ennyi sokaknak nem lesz elég. S igazuk is van: ugyanis tényleg van egy határ, amelynek az átlépése esetén nincs már helye a megismerésnek, ami nem tehető ilyen típusú vizsgálat tárgyává, amihez nem lehet még kutatóként sem közelebb lépni. El tudom képzelni, hogy sokak számára a Jobbik ilyen párt. Ahogy abban is biztos vagyok, hogy akadnak olyanok, akik az MSZP-t vagy a Fideszt gondolják ilyennek. Nem spórolható meg tehát a kérdés: hol a határ?
Hitlerrel vagy Sztálinnal, Szálasival vagy Rákosival – mindannyiuk kezéhez rengeteg vér tapad – szerintem egyetlen kollégám sem kívánna beszélgetni. Ismernünk kell cselekedeteiket, de nincs szükség semmilyen méltányosságra vagy semlegességre velük szemben. Olyan bűnöket követtek el, amelyek nem politikai mérlegelés, értékrendi vita tárgyai – embereket öltek, ölettek. De hogy viszonyul ez a mostani magyar politikához? Milyen bűnökről beszélhetünk? Nem, nem azt akarom állítani, hogy a Tárcatükör szereplői mind ártatlan bárányok. A csütörtöki vitán két alkalommal is – előbb finomabban, később egyértelműbben – figyelmeztettem a politikus urakat, akik hétköznapi bűnökről beszéltek sommásan, hogy egy korrupciónak kitett szakma képviselőjeként én a helyükben sokkal jobban vigyáznék azzal, hogy általánosságban szónokoljak lopásról, tolvajlásról és az erre irányuló hajlamról. De akkor – meg kell ismételnem a kérdést – hol a határ? Azzal leülhetek beszélni, talán még mosolyoghatok is, akinek a pártja – elnézést a politikai kifejezésért – “szétlopja az országot”, de azzal nem, aki "cigánybűnözésről" vagy bármilyen más, természetesen vitatható, akár erősen el is ítélhető dologról beszél? A szélsőségesnek nevezett politikai véleménye miatt ki kell rekesztenünk valakit, vitatkoznunk sem lehet, sőt, szóba sem szabad állnunk vele, de más egyéb bűnöket nem kell vizsgálnunk?
Nem, én ebbe az utcába nem megyek bele. A választáson a voksommal majd eldöntöm, hogy kiket szeretnék a parlamentben látni, de ha a választók másokat is odaküldenek, akkor – lévén ez a szakmám – politikai elemzőként mindenkivel szóba állok, és miután – mindaddig, amíg a politikai folyamatok a demokratikus verseny keretein belül maradnak - nem az ítélkezés, a támogatás vagy az ellenkezés a feladatom, hanem a megismerés és az értelmezés, a véleményére, az érveire is kíváncsi leszek.
x x x
A közel két órás vita itt teljes egészében megtekinthető.
