Miután mára teljesen világossá vált, hogy a doktori címétől megfosztott Schmitt Pál tényleg nem hajlandó önként lemondani, egyetlen izgalmas kérdés maradt: miért nem vonja meg a bizalmat tőle a kormánypárti többség? A legutóbbi bejegyzésben már adtam egy lehetséges magyarázatot erre, de akadnak azért más lehetőségek is, érdemes megvizsgálni őket.
Továbbra is tartom, hogy az államfő – amíg hivatalban marad – két lábon járó negatív kampányt jelent a Fidesz számára, a politikai racionalitás tehát egyértelműen a leváltását – lemondásának elérését - indokolná. Tudjuk azt is, hogy a jobboldali véleményformáló kör egy jelentős része – felismerve a helyzet tarthatatlanságát és önveszélyességét - már a távozást sürgetve nyilatkozott, és az is ismert, hogy a Fidesz-KDNP politikusai között is számosan akadnak, akik osztják ezt az álláspontot. A döntési helyzetben lévő kormányfő azonban egyelőre támogatja az államfő túlélési harcát. Vajon miért? Elméletileg elég sok oka lehet:
1. Mert ezt érzi helyesebbnek: úgy gondolja, hogy egy ilyen ügy miatt az államfőnek nem kell lemondani – ha a politikai ellenfeléről lenne szó, akkor is ez lenne a véleménye.
2. Mert ezt gondolja hasznosabbnak: úgy véli, hogy a lemondás több veszteséget okozna a kormányoldalnak, esetleg tart attól, hogy egy új jelölési folyamat a korábbinál több belső konfliktussal járna, vagy nem bízik abban, hogy a mostani elnökhöz hasonlóan lojális politikust lehetne találni.
3. Mert nem akar változtatni az ilyen esetekben alkalmazott taktikáján: komolyan hisz azokban a sémákban, amelyek a múltban gyakran valóban sikert is hoztak. Nem dönt olyankor, amikor politikai ellenfelei – akár okkal, akár ok nélkül - nagy nyomás alatt tartják, illetve ilyen kiélezett szituációkban soha nem engedi el egyetlen támadott szövetségesének sem a kezét.
4. Mert nem akarja, hogy az államfő elszabaduljon: attól fél, hogy az elnök a jelenlegi helyzetében (és állapotában) - ha lemondásra szólítanák fel - esetleg kiszámíthatatlanná válna, ezért egyelőre – ezt tartván kockázatmentesebbnek - inkább megvárja, hogy mire jut a harcában.
Bár az elemzőnek vannak sejtései és/vagy információi, valójában még a kormányfőhöz legközelebb álló hírmagyarázók sem lehetnek biztosak abban, hogy pontosan tudják a kitartás-támogatás okát. Pár napja nekem a negyedik tűnt a legvalószínűbbnek, most már – megismerve több véleményt és átgondolva néhány dolgot – inkább a harmadikra hajlok. Az első lehetőséget kizárom, a másodikat nem tartom életszerűnek – ha mégis a második megfontolás lenne a legerősebb, szerintem komolyan megkérdőjelezhető lenne a kormányfő és tanácsadói politikai érzeke. Schmitt Pál interjúit figyelve a hajóágyús lehetőség ugyan nem teljesen elvetendő, de abban igazuk van az ezt kritizálóknak, hogy ma már a Fidesz számára annál súlyosabb, ártalmasabb a helyzet, hogy ne tartanák vállalható kockázatnak az államfő „megdolgozását”.
Marad tehát a hit a szent akarat- és erőpolitikában, a kitartásban, a beleállásban, az egy centit sem engedésben, amellyel minden meccs megfordítható és megnyerhető. Mindez kiegészül a „habonyizmus” alaptételeivel: az embereket az ilyen ügyek alapvetően nem érdeklik, minden csoda három napig tart, illetve a közvélemény néhány jól kitalált, leegyszerűsített gondolatmankóval könnyen meggyőzhető, átállítható. Azok az érvek, amelyeket Schmitt elmondott, pontosan ennek a krédónak felelnek meg – ezért is használtam az előző bejegyzésben azt a kifejezést (adekvát), amit aztán sokan félre is értettek.
A tét ebben az értelemben is nagy. Ha a kormányfő ezt a ma reménytelennek látszó meccset is megnyeri – amihez két feltételnek kell egyszerre teljesülnie: 1. Schmitt a helyén marad, 2. a Fidesz nem veszít az ügy miatt -, akkor eljárása követendő példává, saját maga pedig szinte legyőzhetetlenné válik. Ellenkező esetben viszont: ellenkezőleg.
