A kimondható név – ezzel a címmel írtam két hónappal ezelőtt itt a blogon arról, hogy a Simicska-Nyerges szerzőpáros meglepő módon egyre komolyabb figyelmet kap a közbeszédben. A tendencia azóta sem változott: amióta egy dokumentumból kiderült, hogy Simicska Lajos a több száz milliárdos állami megrendeléssel bíró Közgép tulajdonosa, az ellenzék egyre jelentősebb erőkkel tüzel. Karácsony Gergely és Orbán Viktor eheti parlamenti szópárbaja után a Jobbik bejelentette, hogy vizsgálóbizottság felállítását kezdeményezi az ügyben, ami, ha valóban létrejön, a ciklus egyik legérdekesebb politikai kísérlete lehet.
(Fotó: Origo)
A történet sok irányból megközelíthető, ezek egy részéről már beszéltem, más kérdésekről – elsősorban a politikai hatásokról és következményekről – pedig majd ráérünk akkor, ha már látjuk, hogy az ellenzék képes-e erőt mutatni a kérdésben, és legalább a szükséges számú aláírás összegyűlik-e a bizottság létrehozásához. Most egy kicsit messzebb tekintenék, azt a kérdést feltéve, hogy vajon baj-e az, ha a politika preferál egyes vállalkozói csoportokat, és miképpen lehet elkerülni, hogy szinte kizárólag állami megrendelésekkel felduzzasztott cégek taroljanak a közbeszerzéseknél.
A jelenség nem új és nem is hungarikum: nem kétséges, hogy a legátláthatóbban működő politikai rendszerekben is van törekvés és példa a politikai és az üzleti világ összefonódására. A vállalkozók mindenhol keresik az állami megrendelések lehetőségét, a politikusok pedig figyelembe veszik azt a szempontot is döntéseiknél, hogy lehetőség szerint inkább a hozzájuk közelebb álló üzleti szereplőknek kedvezzenek. Mindez a dolgok normális rendjéhez tartozik, ha nem is mindig elegáns módon történik, de kétségtelenül sajátos – és feltárható - érdekek alapján értelmezhető. Sőt, ha a kedvezményezés például színtiszta patriotizmuson alapul (hazai vállalkozók helyzetbe hozása), akkor szerencsésebb helyeken akár teljes és tartós politikai konszenzus is kísérheti.
A problémák – mint általában mindig – akkor kezdődnek, amikor a rendszereket működtető logikák felborulnak: ha a vállalkozó és a politikus közötti határok elmosódnak, ha a gazdasági szereplő nem versenyezni akar, hanem irányítani, és a politikus nem autonóm döntéshozóként, hanem egy érdekkör mankójaként viselkedik. Ebből a szempontból ilyenkor szinte mindegy is, hogy ki irányít: akár a politikus, akár az üzletember a főnök, valójában a politika (párt) nem lesz más, mint egy üzleti vállalkozás kétségtelenül kiemelt szerepű leányvállalata, amelynek az a feladata – és ehhez természetesen anyagi forrásokat is kap a „rendszerből” -, hogy megszerezze és megtartsa a business működtetéséhez szükséges politikai hatalmat.
Nem hangzik jól a state capture, küzdeni is kell ellene, de vezethetne mindez egy kicsit más végeredményre is. Ha ugyanis ez a sajátos támogatás a – kormánytöbbség által persze bármikor módosítható – szabályok betartásával történik, nem csupán legális eljárás lehet, de talán még némi járulékos hasznot is hozhat. A politika akár pozitív befolyást is gyakorolhat az üzleti világra: mesterségesen megerősíthet vállalkozásokat, abban a reményben, hogy azok később az állam segítsége (megrendelése) nélkül is boldogulhatnak. Ilyen példák garmadával vannak a világban, ám a mi történeteink sajnos nem erről szólnak. Itt az üzlet addig tart, amíg a hatalom: ha már nincs politikai befolyás, a korábban futtatott cégek is eltűnnek a süllyesztőben.
De hogyan lehet védekezni az egészségtelen, kizárólag az állami megrendelésekre épülő gazdasági és politikai rendszerek kiépülése ellen? A – helyesen - egyre szigorodó átláthatósági szabályok csak megnehezítik a rejtőzködést, de nem teszik lehetetlenné a működtetést. Valami olyan tilalomfára lenne tehát szükség, amelyet a minap egy hazai üzletembertől hallottam: olyan szabályozás kialakítására, amely a „csókosokat” is rákényszeríti arra, hogy piaci körülmények között is megállják a helyüket.
Például olyan módon, hogy a közbeszerzési szabályok kimondják: egy állami megrendelésre pályázó cég összesen csak akkora mértékben kaphat egy adott időszakban közpénzt, amennyi piaci (azaz nem-állami) megrendelés állománya van. Az állam által elkényeztetett cégek így nem bújhatnának el teljesen a verseny elől, törekednének arra, hogy a politikai mankók nélküli világban is megállják a helyüket. A közpénz tehát nem csupán – a minden kurzusban megjelenő és nehezen kiiktatható - klientúra építést szolgálná, hanem áttételes módon hozzájárulna ahhoz is, hogy egy üzleti környezetben bizonyítani képes, hosszabb távon a politika nélkül is elboldoguló cég megerősítésével az ország javára legyen. Ha pedig ez nem megy, mert az adott cég amúgy életképtelen, a szabályozás még időben megakadályozhatná, hogy arra tökéletesen érdemteleneknek adjuk a közpénzt.