Mikor lesz már jobb, mikor jutunk ki ebből a lehetetlen helyzetből? – tette fel a kérdést Orbán Viktor 2011 elején elmondott szokásos évértékelő beszédében. A miniszterelnök akkor egy világos, könnyen érthető és bizony számon is kérhető tervet vázolt fel: „2010 az összefogás éve volt, amellyel létrehoztuk a minden további remény alapját jelentő változást. 2011 a megújulás éve, amikor átszervezzük és új alkotmányos alapokra helyezzük Magyarországot. 2012 az elrugaszkodás éve lesz, amikor Magyarország visszanyeri elvesztett egyensúlyi helyzetét. 2013 az emelkedés éve lesz, amikor mindannyian látni fogjuk, hogy Magyarország megindult fölfelé. 2014 a gyarapodás éve lesz, amikor megérezzük, amikor kézzelfogható bizonyítékot kapunk arra, hogy erőfeszítéseinknek volt értelme”.
(Fotó: potfolio.hu)
Az első két lépés kipipálva. A kétharmados politikai felhatalmazás megszületett, a parlamenti többség azóta is vitathatatlanul intakt („összefogás”). A hatalmi célok teljesültek: a zsákmányszerzés, a helyfoglalás és a politikai intézményrendszer átalakítása sikerrel megtörtént („megújulás”). Tudom, hogy sokan cinikusnak tartják, amikor hatalmi-politikai kérdésekben eredményekről beszélnek az elemzők, szerintem azonban fontos jelezni, hiszen ez is a politikai teljesítmény része. Igazán akkor értjük, ha megfordítjuk: az a politikai erő, amely nem képes többséget teremteni és egyben tartani, s amely a politikai céljait nem tudja keresztül vinni, biztosan kudarcra van ítélve, hiszen cselekvésképtelen. A kormányfő ebben az értelemben tényleg joggal jelenthette ki tavaly decemberben, hogy „2011 végére azt mondhatjuk, hogy készen áll az a közjogi, politikai, gazdasági, szociális, kulturális építmény”. Ugyanebben a beszédében azonban Orbán azt is világosan látta, hogy a hatalmi-politikai eredmények csak akkor konszolidálhatók, ha a hatalmi-politikai teljesítmény mellett megjelennek az emberek számára is kézzel fogható, érezhető eredmények.
A közpolitikai teljesítmény persze sok elemből áll össze, de az egyik legfontosabb eleme biztosan a gazdasági növekedés. Nem véletlen, hogy a GDP-adatra vonatkozó előrejelzésekben és a tényadatok kommentálásában nem csupán a szakemberek jeleskednek. Talán sokan emlékeznek még, hogy nagyjából egy évvel ezelőtt ilyenkor Lovasberényben milyen komoly hangsúllyal beszélt Matolcsy György arról, hogy 2012-ben akár 2,8 százalékos növekedés is elképzelhető, s ugyanott Orbán Viktor is hozzátette a magáét: az akkori tervekben szereplő plusz 2 százalékot elfogadhatónak tartotta ugyan, de jelezte, nincs vele kibékülve. Ehhez képest az ezévi adatok – bár közgazdászok már régóta jelezték a recessziót, s tulajdonképpen a kormány is fokozatosan elvesztette az idei évi növekedési reményét – egyelőre nem kecsegtetnek sok jóval. Nem a csökkenés nagysága az ijesztő, hanem az, hogy miközben korábban Magyarország együtt mozgott az európai sorstársakkal – például 2009-ben a drámai visszaesésben -, addig most a régiós tendenciák is eltérőek, illetve a francia vagy német adatok is jobbak a vártnál. Mindez persze magyarázható sok mindennel, például azzal, hogy a költségvetési kiigazítás („egyensúly”) idején növekedési áldozatokkal kell számolni, márpedig az vitathatatlan, hogy a magyar kormány ezen a téren igen komoly lépéseket tett.
Egy politikai elemző számára azonban nem is a gazdasági magyarázatok az érdekesek (miközben ezek persze rettentően fontosak), hanem az, hogy milyen politikai következménye lehet a recessziónak. Szerintem a képlet egyre világosabb: a választásokig hátralévő szűk két év tétje ma már nem a hatalmi-politikai lépésekhez kapcsolódik (ha akár a kormány, akár az ellenzék ezt gondolja, hibát követ el), hanem a bevezetőben említett „mikor lesz már jobb?” kérdéséhez. A második Orbán-kormány hivatalban maradása vagy bukása sok tényezőn múlik majd, de ezek között kitüntetett helyet foglalhat el, hogy sikerül-e az emberek számára is érzékelhetően beindítani a gazdaságot. Tudom, a választók érzékelése ezen a téren is erősen szubjektív, nem következik automatikusan a GDP-adatokból, de az nehezen vitatható, hogy valódi növekedés nélkül a klímaváltozásnak nincs esélye. Ami nem jelenti azt, hogy a választás biztosan elveszett, de azt igen, hogy a kormány számára egy ilyen helyzetben már csak a kampánytechnikák és az adminisztratív eszközök maradnak.
Az utolsó 100 komment: