Nem a felsőoktatás helyzetéről és nem a tandíjról szeretnék írni, ebben az ügyben ugyanis duplán elfogult vagyok: egyrészt a munkahelyét féltő egyetemi oktatóként, másrészt egy ésszerű mértékű, a tanulást és a minőség számonkérését ösztönző tandíj híveként. Ahogy máskor, ezen az oldalon most is a politikai következmények érdekelnek akkor, amikor rögtön az írás elején kijelentem: ha Orbán Viktor és a Fidesz komolyabb politikai sérülések nélkül megússza azt, amit a felsőoktatásban tesz és tervez, akkor olyan politikai érzékkel rendelkeznek, és annyival többet tudnak erről az országról, hogy velem együtt sokaknak érdemes lesz elgondolkodniuk a politikai tudásuk értékén.
Józan számítás szerint ugyanis ebből 2014-ben komoly, szabad szemmel is jól látható mennyiségű szavazatban kifejezhető veszteségnek kellene következnie. Nem csupán azért, amire a Fidesz – azzal, hogy a hallgatóság többsége számára elérhetetlenné teszi az „ingyenes” képzést - a felsőoktatásban készül, hanem amiatt is, amit ezen a téren korábban produkált. Lehet hivatkozni választói amnéziára, de egyszerűen nem tartom életszerűnek, hogy mindazok, akik 2008-ban Orbán Viktor szép szavaival egyetértve lelkesen szavaztak a fizetős felsőoktatás ellen, azóta mindezt elfelejtették volna. Annyira látványos, égbe kiáltó a fordulat, hogy csak a hozzám hasonló bülbülszavú elemzők nevezik ezt hitelességi deficitnek. A Fidesz válasza ráadásul erre a problémára nem a kármentés, a magyarázat, az értelmezés, hanem a teljes, totális tagadás. A kormányoldal nem kíván semmilyen használható gondolatmankót adni híveinek, nem beszél az azóta megváltozott körülményekről, nem hoz elő racionális, vállalható érveket megváltozott álláspontját alátámasztandó, hanem egyszerűen letagadja az egészet. Azt teszi, amit a megszorítás-vitában már láttunk tőle, egyszerűen kétségbe vonja, hogy a diákoknak tandíjat kellene fizetniük.
Ezen a ponton az elemző, aki sokat olvasott már a politikai kommunikációs technikákról és azok hatásairól, persze mindig elbizonytalanodik. Nem lehet eléggé alábecsülni a választókat, a fehérről is be lehet bizonyítani, hogy fekete, a politikában nincs jelenség, csak értelmezés – ilyen és ehhez hasonló bölcsességekkel van tele ez az irodalom. Abban azonban a legtöbb szerző egyetért, hogy a politikai manipulációnak van két óriási ellensége: egyrészt a valóság, amely időnként szembe jön, másrészt pedig – és ez témánk szempontjából fontosabb – a személyes tapasztalat. Sok mindent el lehet hitetni az emberekkel, amiről csak a híradásokban hallanak, de ha olyasmit akarnak beléjük beszélni, aminek az ellenkezőjét személyesen látják, akkor nem csupán hitetlenkedők, de nagyon dühösek is lesznek. Márpedig mondhat bármit a kormány arról, hogy nincs tandíj, hogy a változások a hallgatókért történnek, ha félévente be kell fizetni százezer forintot, és most már majd a többségnek ennyit vagy ennél is többet kell, akkor elképzelhetetlennek tartom, hogy elhiggyék, elfogadják a kormány tagadását. Lehet, hogy egy értelmes magyarázatra (miért kell?) talán fogékonyak lennének, de ez a valóságtagadó kommunikáció nem nagyon lehet más, mint kontraproduktív.
Amiről eddig beszéltem, azt talán a kormányzati stratégák is tudják. Ugyanakkor feltehetően úgy gondolkodnak, a személyes tapasztalattal rendelkezők annyira kevesen vannak, hogy lehet értelme a valóság konstrukciójának (értsd: a tandíj letagadásának), különösen, ha közben más társadalmi csoportok meg jól járnak: akár az egykulcsos adóval, akár a rezsiköltségek lefaragásával, akár a választási évben várható más kedvezményekkel. De vajon tényleg úgy van, hogy az egyetemre járás és annak költségei csak az egyetemista fiatalt és a szüleit érintik? Ez sem lenne persze nagyon kevés választó, de nekem meggyőződésem, hogy ennél sokkal több érintettről beszélhetünk. A Fidesz korábban tudta ezt, amikor a tandíjat nagymama-témaként szerepeltette: emlékeznek, aki hirdetésekben aggódott az unoka sorsa miatt. A felsőoktatás és annak költsége ugyanis egy családon belül tipikusan vacsoraasztal-téma: olyan ügy, amelyről az emberek sokkal szélesebb körben beszélnek, mint általában a klasszikus pártpolitikai kérdések esetében. Egy egyetemista sorsát így a családjában legalább négy-öt ember viseli szívén, ennyien tudnak majd arról, hogy mi is a helyzet a felsőoktatással. S akkor még nem beszéltünk a várható országos tiltakozásokról, amelyek felerősítik, még több emberhez viszik a hírt, hiszen minek ugrálnak a fiatalok, ha amúgy a kormány megnyugtató közleménye áll közelebb a valósághoz.
Egy szónak is száz a vége: meggyőződésem, hogy az eddig járt nyomvonalon haladva a Fidesznek ez egy megnyerhetetlen és életveszélyes ügy.
