Nem tartom okos ötletnek, ha akár hatásvadászat céljából, akár vágyvezérelt gondolkodás alapján olyasmit akarunk belelátni egy eseménybe, ami nincs, nem lehet benne. Nem hiszem, hogy helyesen mérték fel a decemberi diáktüntetések súlyát azok a megmondóemberek, akik jelentős politikai fordulatról, a kormányt elsöprő mozgalom kezdetéről beszéltek. Kétségtelen, hogy a Fidesz számára új minőséget jelentett és veszélyes helyzetet teremtett a korábban törzsbázisának számító fiatal generáció utcára vonulása, ráadásul olyan téma, a tandíj kapcsán, amely alkalmas lehet arra, hogy – a 2008-as népszavazás után - széles választói rétegek előtt kezdje ki a párt hitelességét. A decemberi diáktüntetések ennek ellenére, a dolog logikájából fakadóan nem lehettek alkalmasak arra, hogy valóra váltsák az ellenzék reményeit: helyettük, munkájukat megspórolva vigyék közelebb az országot a kormányváltáshoz. Ugyanakkor kiváló demonstrációt, esettanulmányt nyújtottak ahhoz, hogy megértsük: miért lehet mégis esélye a kormányváltásnak, milyen akut politikai problémákkal küzd a Fidesz-KDNP.
(Fotó: Facebook)
Legalább három szempontból is állatorvosi lónak tekintem a kormány viselkedését: a valóságérzékelés, a kommunikáció és a problémakezelés terén egyaránt hajmeresztő jeleket produkáltak ebben az ügyben a kormányzati szereplők. Fontos hangsúlyozni, hogy a három elem szorosan összefügg, egymásból következik. Hiába nyugtatja magát azzal a kormány, amivel általában a hatalmon lévők szokták, hogy tudniillik csak rosszul kommunikáltak: a kommunikáció problémája mindig válságtünet, a hibás, átgondolatlan politika elkerülhetetlen tartozéka. A jól politizálunk, de rosszul kommunikálunk szlogenje pedig nem más, mint a könnyű álom, az önfelmentés és önnyugtatás életveszélyes szere, amely valóban csak arra alkalmas, hogy elfedje a problémákat.
Ha rekonstruálni akarjuk a történteket, akkor az első hiba egyértelműen a politikai vakság volt, a valóságérzékelés hiánya. A kormány elhitte, hogy a sokat hangoztatott önfenntartó felsőoktatás komolyabb politikai áldozatok, ellenakaratok nélkül megvalósítható – sőt, hogy egyáltalán megvalósítható. Abban bízott, hogy az érintettek korábbi passzivitásából az következik, hogy még az államilag finanszírozott helyek eddigieknél is radikálisabb csökkentése - ami azt jelentette volna, hogy a felvettek döntő többsége már komoly tandíjat fizet – is keresztülvihető. Utólag átgondolva, nehéz megérteni, hogy miért nem volt senki a miniszterelnök környezetében, aki figyelmeztette volna erre a nyilvánvaló veszélyre, a politikai sérülés lehetőségére. Ide tartozik az a ma már a politikai körökben csak „habonyizmusnak” nevezett felfogás, amely szerint az ilyen témák nem veszélyesek, csupán egy szűk kisebbséget érdekelnek, a többség nem foglalkozik velük. Akinek a családjában van egyetemista – márpedig a magyarok egy jelentős része ilyen közegben él -, tudja, hogy a tanulás tipikusan vacsoraasztal-téma: azon kevés politikai ügyek közé tartozik, amelyekről az emberek odahaza is beszélgetnek, s ha azt hallják, hogy a rokonnak, unokának fizetnie kell, akkor furcsán tekintenek majd a tandíj létét a tévében hevesen tagadó politikusokra.
Mindez át is vezet minket a második problémához: a végletekig leegyszerűsített, néhány panelből táplálkozó kommunikációhoz. A politikai üzenetek a világ minden részén a manipulációról (is) szólnak, de az okos politikai szereplők ismerik a határokat. Tudják, hogy csak olyan dolgok esetén van egyáltalán értelme a mesének, ahol az embereknek nincs lehetőségük személyes tapasztalatok szerzésére. Akik fizetnek a tanulmányokért, azok és hozzátartozóik tudják az igazságot, esetükben a nyilvánvaló tagadás értelmetlen, sőt kontraproduktív. Mint ahogy – s itt érkezünk el a harmadik elemhez – a problémakezelésben sem lehet megoldás, ha a csúnya ellenzék beavatkozásáról, megtévesztett fiatalokról, közpénzből rendőri kísérettel bulizó tüntetőkről beszél a hatalom, ahelyett, hogy megértően viszonyulna a tiltakozókhoz, s megpróbálná megértetni velük saját szempontjait és céljait. Ez azonban ördögi kör: aki nem lát egy problémát, különösen, ha saját tevékenysége idézte elő, az beszélni sem tud róla egyenesen, és megoldani sem lesz képes hatékonyan.
(Heti Válasz, 2013. január 10.)
