Újságíró: - A médiában a hétvége nem ismert fogalom.
ByeAlex: - Nálam igen.
Akit érdekel, hogy milyen a világok találkozása, nézze meg ezt a felvételt. Azon a sajtótájékoztatón készült, ahol a nézők szavazatával nagy meglepetésre dalversenyt nyert antisztárt – akinek antisztársága miatt a magyar média egy részében máris a „flegma” lett az állandó díszítő jelzője - próbálja meg számon kérni a hazai bulvárújságírás egyik felháborodott képviselője. Nem kell megijedni: nem fogok zenekritikát írni (annak ellenére sem, hogy nekem tetszett „ez a dal”), sőt, talán még azt is sikerül elkerülnöm, hogy nagyon messzemenő következtetéseket vonjak le ByeAlex sikeréből. Valamit azonban látni kell: az emberek egyre inkább vágynak arra, hogy valaki nagyon más legyen – vagy legalább annak látsszon. S ha igaz ez a celebek és a sztárok világára, vajon miért ne lenne az a politikusok esetében?
Az analógia rettentően csábító: a humoristából lett politikus, Beppe Grillo egészen elképesztő választási eredménye (több mint 25 százalékot kapott pártja a február végi voksoláson) Olaszországon kívül is óriási publicitást kapott. Grillo üzenete – logikailag – valami hasonlóról szól: nem olyan vagyok, mint ők. A Movimento 5 Stelle alapítója megvet mindent, amit a politikusok csinálnak; többek között nem ad interjút lapoknak, nem hajlandó a tévében szerepelni, mert a médiát is a korrupt rendszer kiszolgálójának tartja.
Nem arról szeretnék most beszélni, hogy mindebben mennyi a valós és mennyi a felvett, csinált, hanem arról, hogy működik. Az emberek láthatóan ki vannak éhezve az antitézisekre, ami persze nem új jelenség: tudjuk, a folyton az erkölcsökre hivatkozó jakobinus forradalom bukása után is táncoltak a sírokon Párizsban. Az okokat magyarázva a világért sem akarnék pszichologizálni vagy szociológust játszani: egyikhez sem értek. Ugyanakkor nem lehet nem észrevenni, hogy vágyunk a formabontókra. A válság, a kiábrándulás, a csalódás elemi erővel hozza elő az igényt arra, hogy lássuk: valaki beint ennek a világnak. Az olaszoknak bizonyára jó érzés, apró elégtétel lehet figyelni a „hagyományos” politikusok döbbenetét, ahogy idehaza mi is kéjes örömmel olvassuk a celebvilág jeles képviselőinek az eredményhirdetést követő sopánkodását, fanyalgását. ByAlex fent idézett egyetlen mondata ugyanis az igazi forradalom: más rendszerben élni, más fontossági sorrendet felállítani, másképp gondolkodni és viselkedni. Nem úgy, ahogy „ők” odafent, hanem ahogy „mi”, a normálisak idelent.
Médiasztárok panaszkodnak, hogy miközben korábban ez a szerep tisztelt foglalkozásnak számított, ma gyakran megvetés tárgyai. Még nézzük, ismerjük őket, de már – miként ez a mostani eset is mutatja – megvetjük őket, bukásukra várunk, szenvedésükben akarunk gyönyörködni. S akkor mit mondjanak a politikusok... Persze, a politika más világ, mások az elvárások, és – ahogy ezt sok sikertelen paprikajancsi példája mutatja – bizonyára másképp is kell másnak lenni, mint a zeneiparban. Ugyanakkor mégsem sikerül elkerülnöm, hogy ne írjam le: valódi, létező, szemmel látható nagyságú betöltetlen teret jelenleg a hazai politikai versenyben is csak az antitézisben látok. S ezt a szerepet olyanok biztosan nem játszhatják el, akik az „öltönyösök” világából érkeznek, csak olyanok, akik pontosan olyan természetesen látszanak természetellenesnek mellettük, mint ahogy ByeAlex látszott a kereskedelmi tévék világából érkező hazai celebek körében. Ettől még nem lesz más a politika, de más politikusok innen, ezen az úton egyszer még nálunk is jöhetnek.
