A politika nehéz mesterség. De a politikát felelősséggel, becsülettel megítélni sem könnyű. Egy szóban, egy cselekedetben, egy szavazatban összesűríteni mindazt, amit a szándékokról, az eszközökről és az eredményekről gondolunk. Elválasztani, megkülönböztetni az igazat a hamistól, a természeteset a mesterkélttől, a meggyőzést a manipulációtól. Olykor szinte lehetetlennek látszó vállalkozás.

Egy politikus, egy politikai törekvés megítélésénél vajon mi a legfontosabb, mi a döntő szempont? Hogy mit szeretett volna a politikus elérni? Hogy mi mozgatta? Hogy miért tette? Hogy miképp tette? Vagy egyszerűen csak az érdekes, hogy milyen eredményt ért el?

Nem elméleti kérdések ezek: a mostani népszavazás során például a válaszokból szavazatok lehetnek. Vagy nem lesznek belőlük szavazatok.

Az októberi népszavazás a magyar miniszterelnök menekültügyi politikájának fontos állomása lesz. Ezt a politikát elképesztően megosztó vélemények kísérik. A kritikák leginkább a szándékot és az eszközöket bírálják, időnként pedig a következményekért aggódnak. A támogatók elsősorban a célokra és az eredményekre koncentrálnak.

Hogy mi a miniszterelnök valódi célja ezzel a politikával, azt sajnos nem tudhatjuk, legfeljebb elfogadunk magyarázatokat, feltételezéseket, hiteket. Politikai népszerűségre vágyik, kizárólag a hatalma megtartása miatt fontos az ügy számára, el akarja leplezni vele a korrupciót és a gondokat, Európa megmentője kíván lenni, államférfiúi ambíciói vannak, őszintén hisz a politikája helyességében? Aki „tudja” a választ, annak szinte mindegy is a többi szempont. Aki „tudja”, hogy a miniszterelnök korrupt gazember, az általában nem támogatja akkor sem, ha éppen jó vagy hasznos, amit tesz. Aki „tudja”, hogy a miniszterelnök szándékai őszinték és tiszták, az általában akkor is mögötte áll, ha éppen rosszat vagy rosszul cselekszik. Ebből is látszik, hogy a politikában – de persze nem csak itt, a magánéletben és az üzletben is - a hitek, a benyomások, a megérzések mennyire fontosak. A szándékokról értelmesen vitatkozni sem lehet, mert az érvek itt nem döntőek, nem fontosak, inkább csak mankók, amelyekre támaszkodhatunk.

Hogy milyen eszközöket használ a miniszterelnök a politikája megvalósítása érdekében, azt viszont a napnál is világosabban látjuk. Sőt, szerencsére mindenki ugyanazt látja, legfeljebb másképp értelmezi, magyarázza. Akadnak persze olyanok, akik szerint az eszközökről a politikában nem is érdemes beszélni, ez üres moralizálás, elitista szépelgés, hiszen tudjuk, a kolbászról sem kérdezzük meg, hogyan készült. Szerintem ez tarthatatlan álláspont: igenis kell, hogy legyen véleményünk arról, hogyan akarják a céljaikat megvalósítani a politikusok. Ha mindegy lenne, akkor ez egyben azt is jelentené, hogy minden eszköz elfogadható, és ad absurdum azt kellene mondanunk, hogy ésszerűtlen, miért nem zárja börtönbe az ellenfeleit a kormányfő. Az eszközök vizsgálata ráadásul azért is hasznos, mert valamelyest segít a szándékok feltárásában is: aki mindenre képes a céljai elérésében azt általában más szándékok mozgatják, mint azt, aki számára a cél nem szentesít minden eszközt. A kampányok ritkán mutatják a politika szép arcát, ilyenkor általában mindenki egyszerűsít, túloz, ferdít. A mérték, a mértéktartás, a határok kijelölése mégsem lényegtelen: ez különbözteti meg az egyszerűsítést a primitívségtől, a túlzást a végletekig vitt propagandától, a ferdítést az ordas hazugságtól. Ebben a kampányban nekem úgy tűnt, hogy a kormányzat nem vette figyelembe ezt a határt: mennyiségben és minőségben (hétköznapi értelemben: annak hiányában) is sajnos gyakran átlépett rajta.

Hogy egy politikának mi az eredménye, azt a kortársak ritkán látják pontosan. „A szakértők – akárcsak a közvélemény-kutatók – visszapillantó tükörben nézik a történéseket; információik múltbeli eseményekből táplálkoznak” – írja Joe Klein Az elveszett politika című könyvében. Valóban: a következményeket, az eredményeket csak az utókor láthatja majd tisztán – bár értékelheti akkor is eltérően. Tavaly, amikor a migrációs válság elindult, és színre lépett az ezzel kapcsolatos orbáni politika, rendre azt mondtam, hogy azt csak az idő mutatja majd meg, a magyar kormányfőt Európa felrázójának, ébresztőjének látja-e a történetírás, vagy egy olyan politikusnak, aki önös hatalmi céljai oltárán feláldozta az európai konszenzust és félelmet ébresztett a magyar közvéleményben. A vélemények ma is széles skálán mozognak, s ha korrekt értékelésre törekszünk, érdemes árnyaltan vizsgálni a következményeket. Az orbáni politika kétségtelenül európai szintű feszültségeket keltett, konfliktusokat szült és - ez szerintem a legerősebb érv - láthatóan aggasztó mértékben felerősítette a magyar emberek félelmeit. Ugyanakkor egyrészt elsőként fogalmazott meg olyan alapvetéseket (például a határok védelme kapcsán), amelyek mára szinte minden politikus szótárába bekerültek, másrészt elsőként volt ereje és bátorsága cselekedni is úgy, ahogy ma már többen is teszik (kerítés), és harmadrészt – nem egyedül persze - teremtő rombolást is végzett az európai politikában, segített abban, hogy az európai vezetők a menekültkérdés kapcsán ne elégedhessenek meg a korábbi válaszaikkal, és életszerűbb, gyakorlatiasabb, a józan észnek megfelelőbb, a problémára koncentráló politikákban gondolkozzanak. Nem kell ahhoz Orbán Viktort kedvelni, legfeljebb a tényeket tisztelni, hogy ezeket a következményeket is lássuk és elismerjük.

Mi alapján ítélünk tehát? Mi a fontosabb? A szándék, az eszköz, az eredmény? Akik például kormányfőként elfogadhatatlannak tartották Gyurcsány Ferencet, miért tették? Mert rosszat akart (szándék)? Vagy azért, mert „hazudott” (eszköz)? Vagy azért, mert nem tudta megvalósítani a politikáját (eredmény)? S akik támogatják Orbán politikáját, miért teszik? Mert jót akar (szándék)? Mert ügyesen szerzi meg a támogatást a politikájához (eszköz)? Mert helyes következménye lesz a politikájának (eredmény)?

Az eddigiekből már kiderülhetett, hogy én ezekről mit gondolok:

A szándékairól csak feltételezéseim lehetnek.

A módszereit gyakran helytelennek tartom.

Az eredményeit elismerem.

A népszavazás kapcsán pedig annak megfelelően döntök, hogy azt – tehát magát a népszavazást - a hatalmi politikája egyszerű eszközének tekintem-e inkább, amire döntően belpolitikai-hatalomtechnikai okokból volt szüksége, vagy elfogadom azt az érvet, hogy a népszavazás – elsősorban szimbolikus és nem közjogi értelemben - segíthet a már elért eredmények megerősítésében, azaz abban, hogy Európa reálisabban, a józan észnek és az emberek elvárásainak megfelelően gondolkodjon a menekültkérdésről. Ez sem olyan egyszerű, mert mindkettő mellett szólnak méltányolható érvek, de október másodikáig meg fogom válaszolni magamnak. S ezt tanácsolom mindazoknak is, akik ma még tanácstalanok.