Hivatalosan csak szombaton kezdődött, de nyilvánvaló, hogy hónapok, sőt, talán évek óta tart a 2018-as parlamenti választás kampánya. A java azonban tényleg csak most jön: a pártoktól és a választóktól is. Ez a szűk ötven nap lesz az az időszak, amikor azok, akik korábban még nem döntöttek, a benyomásaik, a tapasztalataik alapján elhatározásra jutnak: részben arról, hogy elmenjenek-e szavazni (a részvétel kulcskérdés lehet ezúttal is), részben pedig arról, hogy ha mennek, kire voksoljanak. S miután egyáltalán nincsenek kevesen, a kampány ezen utolsó, intenzív szakaszának komoly tétje lehet.
Számtalan választás kapcsán láttuk már, Magyarországon és máshol is, hogy az utolsó hetekben még komoly mozgások, változások történhetnek a választói preferenciákban. Ugyanakkor a kampány soha nem nulláról indul, és néha bizony olyan meghatározóak az előzmények, az alapok, vagy ahogy a kampányirodalom nevezi, a fundamentumok, hogy a végén már csak a lényeget nem érintő elmozdulásokra marad lehetőség. 2010-ben például ez volt a helyzet: annyira elgyengült a baloldal és annyira nagy volt a Fidesz fölénye, hogy a végén legfeljebb a Fidesz kétharmada és az LMP bejutása volt kérdéses, minden más eldőlt már korábban. 2014-ben némileg más volt a helyzet: a kampány indulásakor még nem volt ennyire egyértelmű, hogy az ellenzéki összefogásnak esélye sem lesz a Fidesz közelébe kerülni, ekkor alapvetően az utolsó két-három hónapban történtek (például a Simon-ügy) és nem történtek (például az elhibázott, rosszul kivitelezett kampány) miatt esett vissza jelentősen a baloldali közös lista támogatottsága.
Hogy 2018-ban, a kampány hivatalosan indulásakor mi a helyzet, azt a következőkben több területet érintve fogom megvizsgálni. Szó lesz a politikai erőtérről, a stratégiákról, a pártok támogatottságáról, az erőforrásokról, a témákról és a politikai dinamikáról. Miután a helyzet nagyon hasonlít a 2014-eshez, a különbségek könnyebb észlelése érdekében az akkori megállapításokkal vetem össze a mai állapotokat.
Az a konstrukció, amelyet Orbán Viktor 2009-ben megálmodott és amelynek a centrális politikai erőtér nevet adta, a Fidesz politikai sikereinek és tartós kormányzásának alapja lett. A kormányzó párt célja az elmúlt nyolc évben egyértelműen az volt, hogy bizonyítsa a választóknak: rajta kívül nincs kormányzásra képes politikai erő, a széttagolt ellenzék legfeljebb valamilyen horrorkoalíciót tudna létrehozni, de valószínűbb, hogy még erre sem lenne képes. A Fidesz számára 2010-ben ideálisan alakult a pártrendszer: a tőle jobbra álló Jobbik és a baloldali ellenzék a dolgok logikája alapján együttműködésre képtelen volt, és egymást jobban gyűlölte, mint a kormánypártot. Az erre a helyzetre kitalált új választási rendszer és az ellenzék együttműködésre képtelensége garantálta, hogy a Fidesz relatív többséggel is a kétharmados parlamenti többség közelében maradhasson. 2014-ben a Fidesz 2 millió 265 ezer listás szavazatot kapott, az MSZP-Együtt-DK-PM-MLP közös lista 1 millió 291 ezer, a Jobbik 1 millió 20 ezer, az LMP pedig 269 ezer voksával szemben. Látható, hogy az ellenzéki szavazók enyhe többségben voltak, ez azonban ebben a formában semmit sem ért számukra: a kormánypárt az egyéni kerületekben, ahol a választás valójában eldől, tarolni tudott, és a 106 mandátumból 96-ot elvitt. Tudom, hogy sokan ismerik ezeket a számokat, de nem árt mindig elmondani: 45 százalékos országos támogatottsággal a Fidesz az egyéni kerületek több mint 90 százalékában mandátumot tudott szerezni. A centrális erőtér – amely a politikai hétköznapokban is sok sikert hozott a kormánypártnak – a választáson tökéletesen működött. Pontosan úgy, ahogy kitalálták, megtervezték.
Legkésőbb tehát 2014-ben nyilvánvalóvá vált, hogy amíg a centrális erőtér ebben a formájában fennáll, a Fidesz leválthatatlan marad. Ez a konstrukció három esetben bukhat meg: (1) ha a Fidesz támogatottsága valamilyen okból összeomlik, (2) ha az ellenzékből kiemelkedik egy politikai szereplő, aki magához tudja vonzani a kormányváltó szavazatok elsöprő többségét, (3) ha az ellenzék képes kialakítani egy hatékony, szavazói szinten is működőképes együttműködést az egyéni választókerületekben. Érdemes mindhárom lehetőséget részletesen megvizsgálni.
(1) A Fidesz támogatottsága az elmúlt nyolc évben kétszer ingott meg. Az első egy hosszabb folyamat eredménye volt: 2011-től kezdődően fokozatos erózió vette kezdetét, amelynek mélypontján 2012 közepén a teljes népességben 15-21 százalék közé mérték a kutatók a párt támogatottságát. Ugyanekkor az MSZP 15-17 százalékos eredményeket produkált: azaz a két párt között szinte minimális volt a különbség. De aztán jött Bajnai Gordon és a baloldali hatalmi harc, miközben a Fidesz a rezsicsökkentés köré épített politikájával a választásokra visszatornázta magát 30 százalék fölé. A másik nagy megingás teljesen más jellegű volt: 2014 őszén az önkormányzati választásokat követően váratlanul bezuhant a Fidesz támogatottsága. A Mediánnál 38-ról 24-re, az Isposnál 35-ről 20-ra, a Tárkinál 37-ről 22-re ment le pár hónap alatt a teljes népességben, miközben 2015 tavaszán már nem az MSZP, hanem a Jobbik szorongatta a Fideszt, 16-19 százalékos eredményekkel. Az ekkor tartott két fontos időközi választás (Veszprém és Tapolca) adatai igazolták is, hogy a kutatások nem tévedtek: a Fidesz korábbi szavazóinak egy része mindkét egyéni választókörzetben dezertált. A migráció témája köré épített politika, ami 2015-től napjainkig minden korábban látottnál erősebben meghatározta a kormányzat lépéseit, és az ehhez igazított tudatos, következetes politikai kommunikáció azonban visszarántotta a Fideszt és elszívta a levegőt a Jobbik elől.
2018 elején a Fidesz nagyjából ugyanott tart, ahol 2014 elején tartott. Akkor 28 és 39 százalék közé mérték januárban a pártot, most 26 és 46 közötti eredményeket látunk. Jól látszik, hogy a pontos eredmény megbecsülésében komoly bizonytalansággal kell számolnunk: a Publicus 26 és a Tárki 46 százalékos adata között több mint másfél millió ember a különbség. A felmérések többsége azonban a teljes népességben 35 százalék környékére méri most is a Fideszt, ahogy tette négy évvel ezelőtt is, és prognózisuk szerint 45 százalék környéki, inkább feletti eredményt vár a Fidesztől: ez körülbelül a 2014-es teljesítmény megismétlése lenne. Bár a következő hetekben még sok minden történhet, és a felmérések tekintetében jó okunk lehet komoly bizonytalanságokkal számolni, azt mai tudásunkkal kevés okunk van feltételezni, hogy a választásokig jelentős, érdemi elmozdulás következhet be a Fidesz támogatottságában.
Ha különbséget akarunk keresni a Fidesz szempontjából a 2014-es helyzet és a mai között, akkor három elemre érdemes figyelnünk. Az első az erőforrások kérdése. A Fidesz már 2014-ben is meglehetősen jól állt a választási siker szempontjából fontos anyagi, infrastrukturális és szervezeti erőforrások tekintetében. Ezt a helyzetet veszélyeztette Orbán Viktor és Simicska Lajos több évtizedes együttműködésének megszakítása, amely rövid távon leginkább a kormánypárti médiában okozott zavart. Mára azonban ezeket a problémákat a kormányoldal orvosolta, és a korábbiaknál is kiterjedtebb, hatékonyabb, tudatosabb és kizárólag a pártpolitikai szempontokra figyelő sajtóbirodalmat hozott létre. Ez a média rendszer képes arra, hogy a kormánypárti szavazók jelentős részét egyfajta virtuális óvóhelyre menekítse a kellemetlen témák és ügyek elől, és kizárólag a saját értelmezésükben mutassa be a politikai versenyt. Az erőforrások tekintetében olyan jelentős különbségek mutatkoznak a kormányoldal és az ellenzék lehetőségei között, amely helyzet erősen emlékeztet arra az aszimmetriára, amely a kilencvenes évek közepén volt tapasztalható az akkori liberális-baloldali kormányzó erők és az ellenzékben politizáló (és a maihoz hasonlóan megosztott) jobboldal között. Lehet persze azzal érvelni (és ez önmagában igaz is), hogy az internet és a közösségi média ma a két évtizeddel ezelőtti helyzethez képest sokkal nehezebbé teszi az erőforrásokban megmutatkozó fölény érvényesítését, ám a minden választót elérni képes óriásplakátok világában például olyan domináns pozícióban van és lehet a kampányban a kormányoldal, amelyre korábban nem volt példa. Az erőforrások különbsége természetesen nem dönti el a választás végeredményét, de értelemszerűen komoly segítséget jelent annak, aki ezen a téren lényegesen jobban áll.
A második különbséget a vezető témákban találjuk meg. Érdemes óvatosan fogalmaznom, ha a tematizációról, a politikai napirend feletti uralom kérdéseiről van szó, hiszen hosszú időn keresztül foglalkoztam a témával, a doktorimat is ebből írtam, így esetleg okkal mondható, hogy túlzott fontosságot tulajdonítok ennek a területnek. Ugyanakkor minden szükséges óvatosság ellenére is azt kell mondanom, az elmúlt évtizedek egyre jobban megerősítettek abban, hogy a politikai verseny szempontjából az ügybirtoklásnak kulcsszerepe van. Nem véletlen, hogy a Fidesz politikai kormányzása ezen a téren nevezhető a leginkább professzionálisnak: folyamatosan nagy energiákat mozgósítanak arra, hogy a magyar politika a saját témáikról, a saját értelmezéseikkel, a saját megfogalmazásaikban szóljon. Négy évvel ezelőtt a rezsicsökkentés köré épült a kormányzati kommunikáció, minden megszólaló és minden megszólalás ezt a témát erősítette. Ma a migráció és az ország védelme állnak a középpontban, ha lehetséges, talán még a korábbiaknál is nagyobb erővel és tudatossággal. Az is jól látszott, hogy amikor ez a téma valamelyest háttérbe szorult a napirenden, a kormány támogatottsága stagnált vagy csökkent. Ha sikerült politikai eseményekkel, akciókkal (népszavazás, konzultáció, konfrontáció) csúcsra járatni, akkor a Fidesz adatai javultak. A téma tehát politikai értelemben eddig sikeresnek bizonyult, a kérdés csak az, hogy a szavazási hajlandóság tekintetében is ugyanúgy működik-e, mint a rezsicsökkentés. Ebben a kérdésben nincs határozott álláspontom, hiszen nagyon nehéz összemérni egy materiális jellegű téma mobilizáló hatását a személyes biztonság és a nemzeti szuverenitás köré rendezett témáéval. A választás előtt ebben a dimenzióban tehát egyelőre csak a különbséget tudjuk rögzíteni.
Miközben az erőforrások tekintetében jobban áll ma a Fidesz, mint 2014-ben, a napirendi verseny kapcsán pedig nehéz értelmezni a különbség hatását, van egy szempont, ahol rosszabb a kampány előtti kiinduló helyzet a négy évvel ezelőttihez képest: ez pedig a politikai verseny dinamikája. 2014-ben a kampány nyitányakor a Fidesz vezető témája, értelmezése hasított, az ellenzék helyzete viszont minden héttel egyre kétségesebbé vált. Februárban a Simon-ügy roppantotta meg a szocialistákat, ám mivel ekkor már egy hajóban (közös lista) evezett a baloldali együttműködés, a vezérhajóst ért találat az egész tákolmányt megborította. Hasonló ügy, ügyek előkerülése ma sem zárható ki, ahogy karaktergyilkos, lejárató témák is napi rendszerességgel fordulnak meg a kormánypárti sajtóban, ám az ellenzéki pártok külön indulása okán hasonló közös találatot nem lehetséges ma bevinni. A Fidesz értelmezéseiben, plakátjain törekszik az ellenzék egységes megbélyegzésére, ám ennek hatékonysága ma sokkal gyengébb, mint négy évvel ezelőtt. A külön indulás miatt az egyik ellenzéki párt radikális meggyengülése inkább ahhoz vezetne, hogy valamelyik másik ellenzéki szereplő erősödik – ez a centrális erőtér mai állapotában, különösen a nehezen kiszámítható mozgások miatt, nem lenne érdeke a Fidesznek. A politikai dinamika további sajátossága, hogy 2018 elején a legnagyobb találatokat egyelőre nem az ellenzék, hanem a kormányoldal kapta. Miközben 2017 végén a Fidesz egy szinte tökéletesen menedzselt évet zárhatott, amelyben az ellenzék támadásai erőtlennek, hatástalannak bizonyultak, 2018-ban a Fidesz Altusz Kristóf máltai nyilatkozatával előbb egy óriási öngólt vétett, és megadta az ellenzéknek azt a lehetőséget, hogy saját vezető témájában (migráció) támadja hatékonyan a kormányt, majd egy olyan korrupciós üggyel (Elios) volt kénytelen szembe nézni, amelyet a korábbiaknál sokkal nehezebben tudott semlegesíteni, hiszen egy másik ügyben (4-es metró) a magyar nyilvánosságban maga építette fel annak a szervezetnek (OLAF) a hitelességét, amelyet most támadnia kellene. Ezeknek a témáknak az értékelése, értelmezése persze nagyon nehéz tisztán elemzői szempontból, hiszen minden vonatkozásuk politikai. Ugyanakkor azt nehéz lenne tagadni, hogy a kormányzat hosszabb-rövidebb időre defenzívába szorult általuk, márpedig ez a 2014-es kampány egyetlen napjára sem volt jellemző.
Összességében úgy vélem, hogy bár a kampány eddigi dinamikája okán van oka a Fidesznek az aggodalomra, a párt olyan tudatos napirendi politikát és kommunikációt folytat, olyan következetesen építi fel a vezető témáját, továbbá ehhez olyan brutális erőforrásokat tud rendelni, hogy nagy valószínűséggel képes lehet a már meglévő szavazóinak „megvédésére”. A Fidesz támogatottsága okán tehát 2018-ban nem várható a centrális erőtér megroppanása.
(2) A 2009-ben kitalált konstrukció bukásának második útját az jelenthetné, ha az ellenzéki szereplők közül egy valaki kiemelkedne, és képes lenne magához vonzani a többi ellenzéki párt szavazóinak jelentős részét. Ezáltal a Fidesz már nem egy megosztott ellenzékkel venné fel a versenyt, hanem nagyon hasonlóan a kétezres évekhez, egy hozzá mérhető támogatottságú párttal. Ne felejtsük el, hogy a Fidesz 2002-ben és 2006-ban is több listás szavazatot kapott, mint 2014-ben, mégis veszített, hiszen az MSZP mindkét választáson nála is jobban szerepelt. Ha tehát lenne egy Ellenzéki Párt, amely mögött valóban ott állna az összes kormányváltást kívánó szavazó, a Fidesz ma is nagyon nehéz helyzetben lenne: a kutatások többsége szerint feltehetően veszítene, sőt, a választási rendszer miatt akár nagyon komolyan kisebbségbe is szorulhatna.
Bár az MSZP vagy a Jobbik stratégiája törekedett ennek a szerepnek a betöltésére, az adatok alapján egyértelműen kimondható, hogy ma ilyen ellenzéki párt nincs, sőt, a magyar ellenzék messzebb van ettől a helyzettől, mint volt 2014-ben. Akkor a választás előtti januárban az MSZP-t a teljes népességben 10-16, a Jobbikot 6-11, az Együttet 3-7, a DK-t 3-4, az LMP-t 1-3 százalékra mérték. Miután a baloldal közösen indult, a támogatottságuk közösen 20 százalék feletti volt a teljes népességben a kampány indulásakor, azaz joggal számíthattak egy legalább 30 százalék feletti választási eredményre. Ma a kutatások szerint a Jobbik az ellenzék legerősebb pártja, a támogatottsága a teljes népességben 7-17 százalék között mért. Az MSZP-t 5-11, a DK-t 3-8, az LMP-t 3-7 százalékra teszik a közvélemény-kutató intézetek.
A választási kampány hátralévő heteiben ezen a téren még lehet jelentősebb elmozdulás, négy évvel ezelőtt a hajrában a baloldali közös lista sokat gyengült, miközben a Jobbik folyamatosan erősödött, végül előbbi 26, utóbbi 20 százalékot kapott, pedig az induló helyzetük ettől jelentősen eltért. Hasonló mozgások, bármilyen irányban, idén is elképzelhetők. Egyvalami azonban biztosan nem képzelhető már el: olyan helyzet, amelyben egy párt kiemelkedése, a Fideszt meghaladó támogatottsága okán a centrális erőtér megdőlne.
(3) Elérkeztünk az utolsó ponthoz: a centrális erőtér számára az lehet még veszélyes, ha a Fidesz stabilitása és az ellenzék megosztottsága mellett is képes lehet az ellenzék arra, hogy az egyéni választókerületekben hatékony, a választók által is követett együttműködést hozzon létre. Látszólag ma ettől távolabb vagyunk, mint 2014-ben, hiszen akkor a baloldali ellenzék – az LMP-t leszámítva – közös listán indult, és mind a 106 kerületben egyetlen jelöltet állított. Ma ilyen közös listás együttműködés nincs, és könnyen belátható, hogy már nem is lesz.
Ugyanakkor világos, hogy a 2014-es konstrukció elhibázott alapokra épült. Olyan pártokat akart egybeterelni, amelyek valójában nem erősítették, hanem gyengítették egymást. Úgy hozott létre egységet, hogy valójában az nem létezett: az egységhez szükséges politikai munkát az azt megelőző években nem végezték el, a szereplők sokkal inkább a konfrontációban és az egyéni utak keresésében voltak érdekeltek, mint a hatékony együttműködésben. Ebből a szempontból a helyzet változatlan: az ellenzéki pártok ma is legalább annyira egymás riválisai, mint voltak 2014-ben, és ma is legalább annyira egyéni, saját utukat követik, mint akkor.
A 2014-es baloldali közös lista a választás napján már csak 26 százalékra volt képes, és ezzel a 106 körzetből mindössze tízben tudott mandátumot szerezni. A külön induló és 20 százalékig jutó Jobbiknak és az 5 százalékot éppen átlépő LMP-nek nem jutott egyéni győzelem. 26+20+5=51 százalékkal az ellenzék az egyéni kerületek 9 százalékát nyerte meg. A centrális erőtér és a hozzá rendelt választási rendszer tette a dolgát, működött.
Változott-e valami ezen a téren az elmúlt négy évben? A helyzet, mint láttuk, a pártok támogatottságát, szétaprózottságát illetően az ellenzék szempontjából inkább romlott. Ugyanakkor van egy fontos fejlemény, amely árnyalja a képet, ez pedig a Jobbik stratégiai átpozicionálása. Sokan és sokat írtak már erről a folyamatról, amelynek nem csupán a sikeressége, de még az elnevezése is vitatott. A Jobbik stratégiája erre az időszakra két dolgot remélt: a Fidesz és/vagy a baloldal meggyengülését. Előbbi, ahogy már volt róla szó korábban, 2014-15-ben reális lehetőségnek tűnt, meg is erősítette a Jobbikot, de aztán nem vált valósággá, és vissza is lökte a korábbi szintjére a pártot. Utóbbi, különösen 2017-ben, a Botka-projekt bedőlésekor közelinek látszott, a Karácsony-kalanddal azonban mintha valamelyest az esélye rövid távon mérséklődne.
Most itt nem is az a cél, hogy eldöntsük, mennyire érte meg a Jobbiknak a változás, ezt feltehetően úgyis csak az idő mutatja majd meg: az adatok, ahogy ezt látjuk is, egyelőre mindkét érvelésnek adnak muníciót. Sokkal fontosabb annak rögzítése, hogy a Jobbik változása a centrális erőtérben zavart okozott: az eddig a Fidesztől egyértelműen jobbra álló, a radikális, szélsőjobboldali pozícióval leírt és az ellenzék többi részével együttműködésre képtelen, a nem jobbikos ellenzéki szavazók számára vállalhatatlan párt mérséklődésével felborította vagy legalább megingatta a Fidesz által megálmodott sajátos háromszöget. Az átszavazási hajlandóságra, a taktikai szavazás lehetőségére vonatkozó felmérések nem mutatnak egyértelmű képet, de az látszik, hogy 2014-hez képest ma közelebb van az ellenzék ahhoz, hogy az ellenzéki szavazók többsége számára – a jobbikosokat is beleértve - valamilyen követhető megoldást találjon az egyéni kerületek egy részében.
A pohár innen nézve félig üres, onnan nézve félig tele. Ha ilyen konstrukció nem lesz, sem a pártok, sem a szavazók nem nyitottak rá, akkor a 2014-hez képest legjelentősebbnek gondolt változás valójában semmi, és az ellenzék örülhet, ha a négy évvel ezelőtti teljesítményét meg tudja közelíteni az egyéni kerületekben. Ha viszont a pártok vagy a pártok egy jelentős része kihasználja ezt a lehetőséget, akár nyíltan, akár közvetetten, akár most, akár a kampány utolsó napján, és a választókerületek egy részében létrehoz valamilyen hatékony, a szavazók által is követhető, a szavazatok többségét egybeterelni képes rendszert, akkor a centrális erőtér és még akár a Fidesz abszolút többsége is valós veszélyben lehet.
Sok minden történhet még, lehet, hogy tévedünk a Fidesz helyzetét illetően, lehet, hogy lesz ellenzéki erő, amely végül mégis kiemelkedik, de a mai tudásunk alapján, a fundamentumok ismeretében megítélésem szerint egyértelműen az egyéni kerületi verseny és taktika a 2018-as választás legfontosabb kérdése és egyben a legjelentősebb tétje.