Pár nappal a választás előtt már mindenkit csak egy dolog érdekel: milyen eredményre lehet számítani vasárnap? A politikával hivatásszerűen foglalkozó közvélemény-kutatóktól és elemzőktől természetesen azt várják az emberek, hogy tudjanak válaszolni erre a kérdésre. A válaszadás képességével talán nincs is olyan nagy baj, viszont a találati arány erőteljesen kétséges.
Pedig elméletileg nem látszik nehéznek az előrejelzés. Pár dolgot kell csak tudni hozzá, és már lehet is készíteni a mandátumbecslést. A legfontosabb ezek közül azoknak a kutatásoknak az ismerete, amelyek a kampány során készültek. Lényeges továbbá az is, hogy tisztában legyünk a korábbi választások eredményeivel, lehetőleg azok területi mintázataival és változásaival. Elengedhetetlen, hogy jól ismerjük a választási rendszer működését, pontosan tudjuk, hogyan alakulnak a szavazatok mandátummá. S végül az sem árt, ha figyelünk az aktuális kampány eseményeire, és tudjuk értelmezni az egyes politikai szereplők viselkedését, mondatait.
A helyzet az, hogy egy politikai elemző, ha jól végzi a munkáját, ezeket mind tudja. Ismeri a kutatásokat, fejben tartja a korábbi eredményeket, érti a rendszer működését, és figyeli a kampány eseményeit. A baj csak az, hogy a „tudás” mind a négy területen komoly bizonytalanságokkal terhelt:
1. A kampány során készült közvélemény-kutatásoktól elsősorban azt várnánk, hogy segítsenek előrejelezni a választás listás eredményét. Ha biztosan tudhatnánk, hogy az egyes pártok a listán leadott szavazatok hány százalékát kapják, még messze nem tudnánk mindent a választásról, hiszen a 106 egyéni választókerületben ebből még nem lenne nyilvánvaló a végeredmény. Mégis, a listás végeredmény pontos előrejelzése sokat segíthetne abban, hogy a mandátumbecslés komolyan vehető legyen. Ugyanez igaz a választás szempontjából kulcsfontosságúnak látszó részvételi arány előrejelzésére is: ha tudnánk, hogy nagyjából hányan mennek el szavazni, közelebb kerülhetnénk ahhoz, hogy az egyéni kerületi esélyekről a ködszurkálásnál értelmesebbet tudjunk mondani.
Ehhez képest a nyilvánosság számára megismerhető kutatások finoman szólva is eltérő eredményeket mutatnak. A kisebb pártok kapcsán akár kutatói konszenzusról is beszélhetnénk, de a három legfontosabb párt, a Fidesz, a Jobbik és az MSZP-P mért adataiban olyan jelentős eltérések vannak, amelyek egyrészt nehezen érthetőek, másrészt teljesen használhatatlanná teszik a felméréseket. Az intézetek egy része 50 százalék feletti listás eredményt mér a Fidesznek, a másik része 40 körülit: a különbség itt többszázezer voksot jelent. Ugyanezt látjuk a Jobbiknál is, ahol egyelőre 13 és 25 százalék között mozognak a számok: előbbi esetben a Jobbik nagy valószínűséggel egyetlen egyéni mandátumot sem nyerne, utóbbi esetén viszont tíznél többre is lehetne esélye. Az MSZP-P kapcsán pedig vannak olyan mérések, amelyek a 10 százalékos küszöb környékén jelzik a pártot, ahol akár a szocialista párt bejutása is megkérdőjeleződhet, miközben a Századvég pedig azt jelzi, hogy a Jobbikot is megelőzve a második legerősebb erő a baloldali párt. Nyilvánvaló, hogy ezekből az adatokból képtelenség dolgozni: ezekből csak annyit tudhatunk, hogy szinte biztosan a Fidesz szerzi majd a legtöbb szavazatot, de hogy pontosan mennyit és hogy miképpen szerepelnek a többiek, abban nem kapunk tőlük érdemi segítséget.
A részvételi előrejelzések kapcsán érthetőbb a bizonytalanság: a választási részvétel előrejelzése lényegesen nehezebb feladat, mint a választói preferenciák feltérképezése. A választó ugyanis itt nem a létező véleményét, már meghozott döntését osztja meg az őt kérdező kutatóval, hanem egy jövőbeli cselekvéséről nyilatkozik. Nyilvánvaló, hogy a válasza legfeljebb arról szólhat, ma mit gondol erről, és nem azt mutatja, hogy valójában végül hogyan fog cselekedni (elmegy-e szavazni vagy sem). Márpedig a részvétel április 8-án az eredmények egyik legfontosabb magyarázó tényezője lehet: a Fidesz erős és stabil táborának erejét alapvetően határozhatja meg, hogy egy alacsonyabb vagy egy magasabb általános részvételi közegben érvényesül-e.
S végül itt a harmadik probléma ebben a körben: az úgynevezett taktikai szavazás kérdése. Ennek előrejelzésében kutatások próbálnak segíteni, de ezek eredménye széttartó és megkérdőjelezhető. Nyilvánvaló, hogy 2018-ra ez a kérdés minden korábbinál fontosabb lett: a centrális erőtér megingását éppen az mutatja, hogy komolyan felmerülhet az ellenzéki szavazatok integrálása, az esélyesebb jelöltek mögötti választói felsorakozás az egyéni kerületekben. Azt látjuk a kutatásokból, időközi választásokból és talán személyes tapasztalatokból is, hogy a kormányváltást akaró választók egy jelentős része számára a pártkötődésnél fontosabbá vált a kormány leváltása, és hajlandónak látszanak a szavazatukat ennek a célnak megfelelően leadni. Ha ez valóban így működik április 8-án, az teljesen kiszámíthatatlanná teheti a végeredményt. Ugyanakkor ennek a jelenségnek a mértékéről és a pontos irányáról tényleg alig tudunk bármi biztosat mondani: ha az országos kutatások ennyire megbízhatatlanok azzal kapcsolatban, hogy melyik pártra szavaznak a választók, hogyan várhatnánk el tőlük, hogy az esetleges átszavazásokról, taktikai döntésekről érdemi adatokat közöljenek.
2. A korábbi választási eredmények ismerete számos tekintetben hasznos lehet az előrejelzés során. Az egyik fontos tudásunk arra vonatkozik, hogy milyen különbségek voltak korábban a pártok mért támogatottsága és a valós eredménye között. 2010-ben és 2014-ben is azt figyeltük meg, hogy a Fidesz támogatottságát a legtöbb intézet jelentősen, 5-6 százalékponttal felülmérte, és hasonló jelenség volt megfigyelhető az időközi választások kapcsán is. Ezek alapján feltételezhetjük, hogy most is hasonló lehet a helyzet: a probléma csak az, hogy nem tudhatjuk, a 40 vagy az 50 százalék körüli listás mérésekből kell-e kivonnunk valamennyit, illetve azt sem tudhatjuk, hogy 2018-ban pontosan mekkora is ez a valamennyi. Ugyanez igaz fordítva is: a Jobbikot például korábban több esetben is alulmérték a kutatók, de nem tudhatjuk, legfeljebb sejthetjük, hogy ennek mértéke inkább gyengült vagy erősödött annak következtében, hogy a párt egyrészt beágyazódott a magyar politikába, másrészt pedig mérséklődési stratégiát folytatott az elmúlt években.
A korábbi választási eredmények ismerete segíthet bennünket abban is, hogy legyen elképzelésünk a szavazatok területi eloszlásáról. Ha pontosan tudnánk a pártok listás eredményeit, a mandátumok korrekt előrejelzéshez még arra is szükségünk lenne, hogy ismerjük, ezek az országos listás eredmények hogyan oszlanak el regionálisan. Szerencsére itt sok és megbízható tudásunk van: a baj csak az, hogy a múltról és nem a jelenről. Ha a Jobbik mondjuk 25 százalékot szerez listán, a 2014-es eredmények alapján nagyjából meg tudjuk mondani, hogy ezzel akkor hány egyéni mandátumot nyert volna. De vajon a Jobbik politikai változásai után ma is érvényesek a korábbi területi eloszlások? Ma is ugyanott erősebb a párt, mint négy vagy nyolc éve? Vagy vegyük a baloldalt: ha ma is igaz, hogy Budapesten és a nagyvárosokban lényegesen erősebbek, akkor még egy országos 25 százalékos összesített eredménnyel is tarolhatnak a fővárosban, de egy kiegyenlítettebb országos eloszlás esetén már veszélybe kerülhetnek a 2014-ben megnyert egyéni kerületeik is.
3. Képzeljük el, hogy az eddig említett bizonytalanságok nem léteznek, és minden fontos ismeret birtokában vagyunk: tudjuk, hogy az egyes pártok országosan mekkora támogatottsággal rendelkeznek, pontosan látjuk már a részvételi adatot, birtokunkban van a szavazatok regionális eloszlása, ismerjük a választók átszavazási hajlandóságát. Meseszép! Szinte mindent tudunk tehát ahhoz, hogy pontos mandátumbecslést készítsünk. De csak szinte: a magyar választási rendszer ugyanis még egy ilyen ideális helyezetben is képes lenne meglepetéseket okozni. A 106 egyéni választókerületről ugyanis még ebben a helyzetben sem tudnánk biztosan megmondani, hogy ott pontosan milyen eredmények fognak születni: elsősorban azért nem, mert az egyfordulós, relatív többségi rendszerben akár egyetlen szavazaton is múlhat egy-egy mandátum sorsa. Ne felejtsük el, hogy 2014-ben kilenc olyan körzet akadt, ahol ezer szavazat alatt maradt a győztes és a második helyezett közötti különbség: Budapesten egy helyen 56, két másik helyen 273 és 277, Miskolcon 238 szavazat döntött. Könnyen lehet, hogy idén még ennél is több szoros verseny lehet: ha az egyéni kerületek közül mondjuk húszban párszáz szavazatos különbség dönt, és a „szerencse” határozottan az egyik oldalnak kedvez, az komolyan befolyásolhatja a választás végeredményét, de előrejelezni az ilyesmit képtelenség.
4. A politikai elemzők a kampány során leginkább abból dolgoznak, amit a politikai szereplőktől látnak: politikai eseményeket, a kampány dinamikáját, politikusok megszólalásait figyelik, értelmezik. Nagyon sok értékes tudást lehet így szerezni részben a kampány lehetséges hatásáról, részben a szereplők gondolkodásáról. 2018-ban például jól látszik, hogy ennek a kampánynak a dinamikája nagyon más, mint a négy évvel ezelőttié volt: akkor szinte minden a kormányoldal tervei szerint alakult, idén ez sokkal kevésbé mondható el. Feltételezhetjük, hogy mindez hathat a választók utolsó hetes-napos döntéseire is, de hogy pontosan hogyan, annak nyomon követését leginkább a közvélemény-kutatásoktól várnánk - itt viszont visszajutunk az első pontban bemutatott bizonytalanságokhoz.
Számomra még érdekesebb a szereplők viselkedésének értelmezése. Nyilvánvaló, hogy a legtöbbet ők tudják a valós helyzetről, ők ismerik a legpontosabb, legdrágább és sajnos nem nyilvános felmérések adatait, hozzájuk futnak be azok az információk az egyéni választókerületekből, amelyekből képet tudnak alkotni a közhangulatról, a várakozásokról. Ezekről persze nem beszélhetnek őszintén a nyilvánosság előtt, de a viselkedésük mégis árulkodó. Látjuk például, hogy a miniszterelnöki személyes kampány merrefelé jár: Orbán Viktor nem a Fidesz számára legnehezebben megnyerhető választókerületekbe látogat el, hanem az ezen a listán eggyel jobb helyzetben lévőkbe, ami arra utal, hogy a kétharmad megszerzése már nem cél a Fideszben, és sokkal inkább az abszolút többség megvédésére koncentrálnak. S látjuk a különbséget a nyilatkozatokban a négy évvel ezelőttihez képest, érezzük, hogy a kormányoldal ma sokkal jobban tart a választás kiszámíthatatlanságától, mint négy évvel ezelőtt. Mindez persze nem tudás, legfeljebb tapasztalat, megfigyelés, megérzés.
Hogy mi tehát a tanulság? Az, hogy bár sok dolgot tudunk, látunk, értünk, gondolunk, valójában mindez nem alkalmas arra, hogy megmondjuk, mi lesz a választás végeredménye április 8-án. Nincsenek megbízható kutatási eredmények, vagy ha vannak is, a választás előtt nem tudhatjuk, hogy a széttartó eredmények közül melyek azok. Nincs a most vasárnapra is érvényes tudásunk sem a pártok valós támogatottságáról, sem ezen támogatottságok területi eloszlásáról, sem a részvétel nagyságáról, sem az egyéni kerületi eredmények szempontjából létfontosságú átszavazások mértékéről. Mindezek olyan bizonytalanságot eredményeznek, amelyek alapján komoly ember nem vállalkozhat előrejelzésre.
A következő bejegyzésben én azért megteszem.