Az eddigi forgatókönyvek a Jobbik biztos bejutásával számoltak ugyan, de arra épültek, hogy a kampányban már nem tudja jelentősen növelni a szavazóbázisát a radikális párt. Az EP-választási eredményük (14,77%) több tekintetben félrevezető lehet, hiszen a voksolás körülményei (alacsony részvétel, reprezentativitás hiánya - értsd: egyes pártok szavazóinak jelentősen eltérő részvételi hajlandósága) és sajátosságai (tétnélküliség, „őszinte” szavazás) leginkább nekik kedveztek. Nem tartom azonban elképzelhetetlennek azt sem, hogy a Jobbik az eddig tárgyaltnál lényegesen jobban szerepeljen. Mindez két módon történhet: vagy a lengyel modellhez hasonló kétpárti jobboldali dominanciával, vagy a Fidesz mellett két középpárt versengésével. A következőkben ezt a két forgatókönyvet mutatom be.

Mielőtt azonban erre rátérnék, röviden szólni szeretnék a normativitás problémájáról. Debreczeni József furcsa cikkében bakelitpolitológusoknak nevezte azokat, akik csak unalmasan elemeznek, de soha nem elleneznek. Tóth Csaba válasza után nem látom értelmét a hosszas érvelésnek, de a „se hús, se hal fiúk” védelmében ismét el kell mondanom: az elemzés – ha lehetnek is politikai következményei – alapvetően nem politikai cselekvés. Aki ilyet állít, az tagadja a politika módszeres vizsgálatának önállóságát, s a politika és az ilyen vagy olyan politikai érdekek szolgálatát látja csak ebben. Tiszteletben tartom azok véleményét, akik így gondolják (nevezett szerző messze nincs egyedül), magam azonban más mércét követek. Mindez nem azt jelenti, hogy ne lenne véleményem a helyesről vagy a helytelenről, hogy ne lenne politikai értékválasztásom (a kommentekben ezt követelők kedvéért oldalt belinkeltem egy interjút, amelyben erről is beszélek), de azt igen, hogy az elemző jellegű írásaimat nem ezekkel szeretném megtölteni. Így aztán most a következőkben a Jobbik esetében sem ítélkezni, hanem inkább értelmezni kívánok.

A Jobbik választási esélyei kapcsán találkozhatunk talán a legnagyobb bizonytalansággal. Lehangoló lehet ezt olvasni azoknak, akik a jövőre kíváncsiak: én azonban azt is el tudom képzelni, hogy az 5-10 százalékos sávban végeznek, de azt sem tartom kizártnak, hogy 20 százalékig elérjenek. A bizonytalanság a Jobbik megkülönböztető jegyeiből, valamint a többi párt ma még ismeretlen mozgásából fakad. Négy dologra azonban érdemes figyelni, amelyek talán már a kampány során előrejelzik a párt erejét. Az első a Jobbik médiabeli reprezentációja: ma a párt döntően csak saját csatornáin és aktivistáinak köszönhetően tud eljutni választóihoz, a parlamenti pártokkal összehasonlítva befolyása és szereplési esélye minimális a média főáramában. Az EP-választáson ez elégnek bizonyult, nem tudni azonban, hogy a parlamenti kampányban hogyan alakul majd mindez. A második a szélsőségesség problematikája: kérdéses, hogy a Jobbik szélsőséges megnevezése – nem véletlen, hogy Orbán Viktor egyre többet használja ezt a formulát – mennyi potenciális szavazót tántorít el, hiszen a választók általában nem tartják magukat annak, még akkor sem, ha valójában azok. A harmadik a „küszöbfélelem”: a Jobbikot eddig – más kis pártokhoz hasonlóan – hátrányosan érintette az elveszett szavazattól való félelem. Nem tudjuk, csak sejtjük, hogy az EP-választáson elért meglepő eredmény megszüntette-e ezt a hatásmechanizmust a Jobbik esetében. És végül a győzteshez húzás: nehezen kalkulálható, hogy a döntő kérdésben (ki kormányozzon?) állást foglalni kívánó jobbikos szavazók vajon nem voksolnak-e inkább arra a „második kedvenc” pártra, amelynek komoly esélye van a főhatalom megszerzésére.

A Jobbik 2009-es sikerét számos okra visszavezethetjük. Beszélhetünk a párt tudatos építkezéséről, a korábbi szélsőséges pártokhoz képest lényegesen professzionálisabb politizálásáról, a megcélzott választóközönség igényeihez igazított mondanivalóról (lásd: cigánybűnözés), vagy éppen az elmúlt évek magyar politikájának hatásairól. Magam úgy vélem, hogy a legfontosabb elem a Jobbik előretörésében nem a „szélsőjobboldaliság”, hanem az „újdonság”. Várható volt, hogy a közhangulatban tetten érhető „húzzanak el mind, de különösen a kormány” (és jöjjenek végre mások) hangulat előbb-utóbb felemel majd új pártokat. Az azonban nem volt kiszámítható, hogy ez egy a politika jobbszéléről történik majd. A régiónkban ismerünk hasonló anti-establishment szituációkat, azokból időnként az LMP-hez hasonló, a politikai tér közepén megszülető új erők profitáltak. Abban, hogy ma úgy tűnik, 2010-ben elsősorban a Jobbik (és csak kisebb részben az LMP) nyerhet a radikális változás iránti igényből, jelentős szerepe van a 2006 után történteknek. Ha nincs őszödi beszéd, tévéostrom, kordon, utcai harc és hideg polgárháború, valószínűleg a Jobbik megmaradt volna a szélsőjobb pártjának, ahol a küszöb átlépése ugyan nem tűnt lehetetlennek, de ennél többről nem álmodhattak volna.

Az újdonság ereje azonban a parlamentbe kerülve hamarosan megszűnik. A Jobbik számára a nagy kérdés az, hogy az Országgyűlés falai közé lépve milyen stratégiát kövessen. Ezt a döntést alapvetően határozhatja meg, hogy a megerősödött párt milyen riválisokkal és milyen konstellációban találja magát.

Negyedik forgatókönyv

Nem vitás, a Jobbik legfontosabb ellenfele a szavazókért folytatott harcban ma a Fidesz. A radikális párt és a legnagyobb ellenzéki erő közötti térben szavazók sokasága található, s miután mindketten tisztában vannak ezzel a ténnyel, már most is látható, hogy igyekeznek egymás hitelességét aláásni. Hosszú távon a Jobbik erősödésének legvalószínűbb útja a Fidesz gyengülése lehet, 2010-ben azonban nem zárható ki az sem, hogy a baloldal összeomlásából mindkét párt profitálhat. Ha a pártrendszer egy lengyel típusú átalakuláson („varsói gyors”) menne keresztül, 2010 után akár nálunk is kialakulhatna egy két nagy jobboldali párt által uralt politikai tér. Egy ilyen erőeltolódás azt jelentené, hogy a baloldal hosszabb távra ellenzékbe szorul, s megszűnik váltópárti jellege.

Talán érdemes kicsit átgondolnunk a lengyel eseményeket. 2005 szeptemberében Lengyelországban a kormányzó baloldal összeomlott: 11 százalékot szerzett, miközben 2001-ben még 41 százaléka volt. A baloldal a következő, 2007-es előrehozott választásra sem talált magára, számos személyi és szervezeti változás ellenére mindössze 13 százalékig jutottak. A 2005-ös átrendeződés óta két jobboldali párt, a PO (2007: 41,5%) és a PiS (2007: 32,1%) uralja a lengyel politikát.

Bogdan Góralczyk írja: „Lengyelországban 2001 és 2005 között újfent a posztkommunisták kormányoztak, akik akkorra már tekintélyes javakat kanyarítottak ki maguknak az egykori állami tulajdonból. Gazdagok voltak, szélsőséges liberálisként viselkedtek, megfeledkeztek a választóikról. Továbbra is ott lengett zászlajukon a társadalmi igazságosság jelszava, de tetteik valami másról árulkodtak. Nem jól sáfárkodtak a hatalommal, belső viták kezdték feszíteni pártjukat, ami ilyenkor teljesen természetes. Aleksander Kwaśniewski köztársasági elnök, a baloldali tábor megkérdőjelezhetetlen vezetője végül megbuktatta Leszek Miller kabinetjét. Az új kormányfő egy pártonkívüli szakember, Marek Belka közgazdász professzor lett, aki bejelentette – 2004-et írtunk ekkor –, hogy „csupán átmenetileg tölti be ezt a posztot”. Egy évre kötelezte el magát, ezt az ígéretét megtartotta, az esedékes választásokon nem is indult.”

Bár minden analógia sántít, s időnként inkább félrevezetnek ezek a párhuzamok – csak egy példa: érzésem szerint a PO és a PiS messze nem feleltethető meg a Fidesz és a Jobbik karakterének (erről egy hasznos komment itt) -, ha 2010-ben az MSZP a 10 százalék közeléig gyengül, nem teljesen elképzelhetetlen egy ehhez hasonló átalakulás sem a magyar pártrendszerben. Mindez radikális változásokat hozhatna a pártok pozíciójára nézve, feltehetően mindkét jobboldali pártot eltolná a jobb-bal skálán: a Fideszt a centrum irányába (a PO-hoz hasonlóan), a Jobbikot pedig – hogy váltópárti esélyei legyenek – a jobboldal széléről befelé.

Ötödik forgatókönyv

A Jobbik erősödése azonban úgy is bekövetkezhet, hogy közben az MSZP esélyei sem szűnnek meg a feltámadásra: miközben a Fidesz egyedül megszerzi a többséget, a szocialisták 20 százalék környékén megkapaszkodnak, a Jobbik pedig ugyaneddig erősödik. A két középpárt léte szintén érdekes helyzetet szülne, ezáltal ugyanis a kormányzó Fidesznek kétoldali erős ellenzéke lenne. Ebben a helyzetben az első számú kérdéssé az válna, hogy vajon a Jobbik vagy az MSZP – vagy akár egy harmadik erő – lesz-e képes a következő választásra első számú kihívóvá válni, a 2010 utáni opciók száma így megsokszorozódna.

Már látszanak tehát valamennyire a 2010 utáni forgatókönyvek is, de talán éppen itt az ideje, hogy a 2010-eseket befejezzük. Biztos akad olyan, aki szerint semmit sem tudtunk meg, szerintem azonban a lehetőségek és az azokat meghatározó feltételek ismerete sokat elárul a jövőről. A következőkben azonban már a jelen felé fordítom a blog figyelmét, s a kampány egyes fontos eseményeinél jelentkezem – nem elfelejtve azt sem, hogy vajon ezek a történések miként érintik az eddig felvázolt forgatókönyvek esélyeit…