Soha nem gondoltam volna, hogy ezen a blogon saját történetemről is írni fogok. Soha nem gondoltam volna, hogy ez a történet rólam is szól. Figyelni szerettem volna, nem előtérbe tolakodni. Valahogy most mégis ez történt. Ráadásul ennek a 24 órának a története – bár tudom, nem nagy ügy, hiszen szinte minden nap megesik - látlelet: többet mutat, mint amiről szól. Azt hiszem, ezért is kell itt megírnom.

Az előzményekről: elemző cégünk a 2006-os választás után elhatározta, hogy megpróbálja a lehetetlent, s egy darabig nem fog politikai megrendelésekért kilincselni. Kipróbálja magát a piacon, megnézi, hogy lehet-e Magyarországon üzleti vállalkozások számára dolgozni, s ebből megélni. Annyi negatív tapasztalatot szereztünk korábban a pártok és minisztériumok világában, annyi rossz példát láttunk magunk körül, hogy valami mást szerettünk volna. Tartani szerettük volna a kapcsolatot a politikusokkal, de elemzésünk tárgyaiként, s nem potenciális megrendelőként akartunk rájuk tekinteni. S különösen igaz ez fordítva: hogy ők ne tekintsenek ránk megvehető, alkalmazható, felhasználható segéderőként. Függetlenek akartunk lenni – nem abban a buta értelmezésben, ahogy ezt használni szoktuk, hiszen nekünk is vannak értékeink és politikai vonzalmaink; de gondolkozásban és fogalmazásban mindenképpen.

Kidolgoztunk tehát egy politikai-gazdasági elemző csomagot, kifejezetten a gazdasági élet döntéshozói számára, benne napi-, heti- és havi elemzésekkel, sok-sok információval és értelmezéssel. Találtunk is néhány ügyfelet, akiket érdekelt (köztük olyanokat is, akiket Kocsis István amúgy kiválóan ismer), s akik visszaigazolták, hogy van igény erre a szaktudásra. Nem akartunk túl sok megrendelőt (őszintén szólva nem is nagyon ment volna: többször falakba ütköztünk), mert szerettük volna megtartani a munkánk értékét, s mert abban hittünk, hogy a minőség csak akkor garantált, ha nem tömegtermelésben és rabszolgamunkában készül.

A BKV-val 2008 elején kerültünk kapcsolatba. Ajánlatunkat – mint rendszeresen máskor is - több céghez elküldtük, s az egyik főosztályvezetőtől kaptunk egy e-mailt, hogy szeretnék megrendelni egyik csomagunkat, amely minden anyagot tartalmazott, de nem foglalt magában konzultációt. A szerződés postán fordult, személyes találkozóra sor nem került, s 12 hónapon keresztül ők is ugyanazokat az anyagokat kapták mailben, mint minden más - erre a csomagra - előfizetőnk. Kérésük vagy kérdésük nem volt, visszajelzést nem kaptunk, majd amikor lejárt az egy éves előfizetés, tájékozódtunk az újítás lehetőségeiről, ám hosszas káosz után végül – furcsa körülmények között – egy erős nemet kaptunk. Azt gondoltuk, ezzel egy időre vége is ennek a kapcsolatnak.

2009. december 9-én este, miután feltöltöttem aktuális blogbejegyzésemet, és mielőtt elindultam Budapestre, még megnéztem az Index nyitóoldalát, hátha hamar felkerülök a blogketrecbe. Ekkor vettem észre a főlapon a „Török és Gyárfás cégét is feljelentette a BKV” című írást. Meglepődtem. Az Index szerkesztőinek mindig segítettem, ha kérdésük volt, vagy információra volt szükségük. Soha nem gondoltam volna, hogy ők, pont ők, anélkül jelentetnek meg egy velem kapcsolatos hitelromboló cikket, hogy megkérdeznének. Rögtön írtam egy levelet a politika rovat vezetőjének, aki korábban gyakran e-mailben is kérdezett ezt-azt, s aki maga is kedvesen bíztatott a blog elindítására. Válasz nem jött.

Nem sokat értettem a dologból. Hogyan jelenthetne fel egy céget a BKV, amelytől maga rendelt meg egy előfizetést? Ráadásul biztos voltam abban, hogy a szerződések között valóban akadnak érdekesek, s abban is, hogy a korrupció már-már szétrágja az egész rendszert. De hogy kerültünk mi egy lapra ezekkel? Egész éjszaka hasonlatokon törtem a fejem, hogy értsem, s hogy mások is értsék. Ha pezsgőt rendeltek volna egy céges buliba, s másnap reggel bódultan már nem emlékeznek, hová tették a számlát, s ki is rendelte meg pontosan az italokat, vajon a pezsgős céget jelentenék fel? Vajon a Magyar Nemzet és a Népszabadság, ha a BKV-tól vagy más cégtől kap egy ötven példányra vonatkozó megrendelést, ki kellene mennie megvizsgálni, hogy valóban szüksége van-e a megrendelőnek a lapokra? Ekkora hibát követett volna el a BKV? Mindezt anélkül, hogy legalább egy pillantást vetettek volna honlapunkra, ahol sok minden kiderül az előfizetési lehetőségről? Vagy ha ez nehéz feladat lett volna, hogyhogy nem kérdeztek meg minket?

Másnap reggel az MTV-ben – ahová természetesen nem emiatt mentem - már megkaptam az első kérdéseket, majd szinte egyszerre interjút kért a TV2 (ide még a blog is bekerült, érdemes megnézni) és az RTL híradója (ilyen eddigi pályafutásom alatt még soha nem fordult elő, amúgy…). Tudtam, ha nem nyilatkozom, az lesz gyanús, ha nyilatkozom, kényszerűen „arcképes” szereplő leszek. Nem volt jó választás. Időközben a blogon feltűnt Nyáry Krisztián, a Fővárosi Önkormányzat kommunikációs igazgatója, aki meglepő bátorsággal elmondta, amit addig senki sem: „a céget senki sem vádolta semmilyen csalárdsággal”. Köszönet érte.

Innentől már világosodott a kép, talán nem is a BKV követte el a hibát, hanem az Index első cikkének szerzője – mondjuk nagyon finoman – fogalmazott rosszul. Az internetes laptól továbbra sem keresett vagy válaszolt senki. Cikküket viszont közben, minden változtatás nélkül, szó szerint, anélkül, hogy tőlünk bármit kérdeztek volna, vagy a honlapunkra feltett rövid közleményből idéztek volna, szinte mindenki átemelte magához, balról jobbra, a Népszabadságtól az Echo TV-ig. Az internetes világból egyedül az fn.hu vette a fáradtságot, és kérdéseket is feltett. A média többsége már-már mintaszerűen bizonyította, amiről pár nappal korábban magam is írtam, s amit kommentelők többsége is megerősített. Minden komolyabb erőfeszítést mellőzve, a copy+paste módszer alkalmazásával, gondolkozás és kérdezés nélkül vitte a rossz hírünket, rossz híremet.

Pontosan 24 óra telt el az első cikk megjelenése óta. Ha majd egyszer elfelejtem ezt a rossz érzést, talán tanítanom is érdemes lenne, ami történt. Perelni semmi kedvem, többek között azért sem, mert ma már mindenki perel, akinek nem jut eszébe jobb védekezés. Inkább várok rendületlenül a bocsánatkérésre, mert nagyon szeretnék megbocsátani. Csak egyelőre nem jelentkezett senki, akinek lehetne.