Szerettem volna elemezni a nyugdíjakkal kapcsolatos – január eleje óta tartó és még ma is folytatódó - vitát. De nincs értelme.
Az elmúlt napokban számtalan véleményt olvastam a kampány első "igazi", a szereplők többségét bevonó témájáról. A megállapítások többsége egyetértett abban, hogy a heves szócsatáknak nagyon kevés közük van a valósághoz. Publicisták és véleményvezérek sopánkodtak a színvonaltalan, nevetséges állítások tömkelegén, a szimpla ökörségektől a plafon leszakadását veszélyeztető hazug mondatokig. Pedig nincs mit csodálkozni: a pártok azt tanulták meg – bizony, tőlünk, választóktól, meg persze egymástól is -, hogy ez kell. És nem fogják abbahagyni – amíg csak valami mást nem tanulnak majd.
Talán egyedül Varga Mihály, a legelső megszólaló volt az, aki nem vette észre, hogy még nincs „itt az idő”. Mindazok, akik utána beszéltek, a nyugdíjak privatizációjáról, a nyugdíjak ellopásáról, a nyugdíjkatasztrófáról és más szólamokról, nem tettek mást, mint amit egy kampányban kötelességüknek gondoltak a szent cél, a szavazatmaximalizálás érdekében. Navracsics Tibor és Mesterházy Attila jó politikusok módjára képesek voltak feláldozni szellemi integritásukat, és elvégezték azt a – cseppet sem cinikusan mondom - fájdalmas agyi redukciót, ami az ilyen mondatok elmondásához kell. (Azért őket említem, mert azért akadnak náluk alkalmasabbak is a feladatra: olyanok, akiknek nincs szükségük bonyolult agyi redukcióra egy ilyen művelethez…) Nem vitás: pártjuk választási szereplésére tekintettel ők a tiszteletre méltó hősök, nem a felelőtlenül őszinték és igazmondók, akik csak veszélybe sodornak, kockára tesznek.
Félreértés ne essék, egy választási kampány sehol sem a szakmai logikáról és a méltányos beszédről szól. Aki figyeli a mostani brit vitákat, aki olvasta a legutóbbi amerikai elnökválasztást megelőző nyilatkozatokat, alapvetően ugyanezt tapasztalhatta. Kemény mondatok, egyértelmű fogalmazás, hatásvadász retorika. A svéd modellből a világ bármely kommunikációs szakembere ki tudná hozni ugyanezt, de persze az ellenkezőjét is.
Csak egy különbség van, már ahol van. Akadnak pártok, amelyek bizonyos színvonalbeli határokat nem lépnek át. Nem feltétlenül azért, mert politikusaik nem vállalnák (ilyen is lehet természetesen), hanem azért, mert ez már nem érdekük. Aki választást akar nyerni, nem veszítheti el a – nevezzük így – „józan többség” támogatását. Nem mondhat olyat, ami nyilvánvalóan hamis, megalapozatlan, vagy egyszerűen nevetséges. Nem, mert ha ezt teszi, még saját törzsválasztói is furcsán néznek, a megcélzottak pedig fintorogva elmenekülnek.
Ha tehát majd nálunk is büntetik a választók azokat, akik tudatosan hülyének nézik őket, a sikeres pártok kutyába csak tévedésből mennek le. (Lásd: "„Le kell menni kutyába, légy a kutyák királya, ne királyok kutyája”")
x x x
Végül egy találós kérdés, hogy ilyen is legyen. Az első helyes megfejtőé a dicsőség... Ki írhatta ezt?
„Az egyre gyarapodó számú nyugdíjas szavazatait megnyerni kívánó politikai gesztusok rendre felülírják a nyugdíjrendszer átalakításának égető szükségességét.”
