Régi mániámról fogok beszélni, talán a megszokottnál is nyíltabban. Hosszú ideje vallom, a magyar közélet legnagyobb bajai nem abból származnak, hogy a politikusok szavazatvadász és haszonmaximalizáló módon viselkednek, hiszen ez – ha lehetnének is időnként méltányosabbak és nagyvonalúbbak - a dolgok természetesen rendje (erről a blogban a Mádi-ügy kapcsán írtam is). Sokkal inkább abból, hogy azok is ezt a logikát követik, akik bátran lehetnének kritikusak, szabadok és önállóak. Újságírók, gazdasági döntéshozók, szakszervezeti vezetők és véleményvezérek időnként politikusokat is megszégyenítő módon igazodnak és alkalmazkodnak, holott nekik elméletileg más logika rendeltetett. Hogy miért van ez? Talán azért, mert politikai hátszél nélkül nem lehet senki sikeres újságíró, cégvezető, szakszervezetis és közíró? Vagy egyszerűen így kényelmesebb: beállni a sorba és lemondani az önálló gondolkozás kétségtelen nehézségeiről? Bárhogy is van, a következmények dermesztők. Miután ma nálunk csak politikai ellenerő létezik (ami a másik oldalról, rivális politikusoktól és a másik táborhoz tartozó egyéb emberektől jön), a politikusok szinte soha nem találják magukat szembe a média, a gazdaság vagy más területek saját logikájával. Így szabad kezet kapnak, mert sajátjaik – dolgozzanak akár a sajtóban, akár a gazdaságban, akár az egyetemen - mindig mindenben támogatni fogják őket, míg az ellenoldal irányából érkező kritikát és ellenvéleményt könnyedén politikai támadásnak állíthatják be, amely pedig, mint tudjuk, inkább erősít, semmint elbizonytalanít.
Mindenkit a saját baja bánt a legjobban: így engem ebben a tekintetben különösen a politikai elemzők világa foglalkoztat. Azt látom ugyanis, hogy éppen egy olyan helyzetben, amikor egyre többen tudnak erről a foglalkozásról, mert egyre több helyen látnak és hallanak elemzőket, válik egyre reménytelenebbé a szakma művelése. Nem mintha korábban sokkal jobb lett volna a helyzet, de mára a magukat elemzőknek nevezők között is szinte teljesen kiveszett az autonómia, a szabad gondolkozás. Régebben is tudta persze mindenki, mondjuk az 1998-as választási kampányban, hogy a közszolgálati tévében rendszeresen vitázó Stumpf István és Ágh Attila hová tartozik, milyen célokat szolgál, és milyen politikai pozíciókról álmodik, de miután mindketten egyetemi emberek voltak, többé-kevésbé ügyeltek arra, hogy bizonyos határokat ne lépjenek át.
Fontos és lényegi változást jelentett ebben az ügyben, hogy a pártok felismerték: a nyilvános térben minden hang számít, s ezek a hangok a politikus szempontjából - ahogy erre már utaltam - binárisak: vagy használnak, vagy ártanak; s ezért aztán erőforrásokat áldoztak arra, hogy saját elemzőik legyenek. A pártok által finanszírozott, a pártoknak köszönhetően fenntartott intézetek pedig valójában nem elemzéseket adnak, hanem elemzéseknek látszó politikai termékeket. Értékeléseik, kutatási beszámolóik, nyilatkozataik nem a megértésről, hanem a meggyőzésről szólnak, s bár maguk gyakran értékek mentén való elkötelezettségről beszélnek (ha éppen nem álcázzák magukat függetlennek), valójában aktív részesei a politikai küzdelemnek. A média pedig boldog, mert vannak szereplők, akik rendszeresen idézhetők, akik bármikor mennek, írnak és beszélnek, ugyanis nekik a szereplés – hiszen olyanok, mint a politikusok – munkaköri kötelességük.
S miközben értem ezt a világot, mégis azt hiszem, hogy lehetne másképp. Talán nem a politika által szorosan felügyelt „pártelemzőknél”, de legalább azoknál, akik többé-kevésbé szabadok. (Olykor még munkahelyi függetlenség sem kell: Tölgyessy Péterről például akkor sem gondoltam volna, hogy hivatalból elfogult valamelyik párt irányában, amikor a Fidesz-frakció tagja volt – legfeljebb az emberileg érthető SZDSZ-fóbiája ütött át néha az egyébként kiváló elemzéseken.) Sajnos azonban azt látom, hogy a legtöbben önként hajtják a fejüket az igába, lemondva szellemi önállóságukról, feladva hitelességüket, szócsövekké, propagátorokká válnak. Mondataik nem értelmezések, nem a miértekről szólnak, hanem jobb vagy rosszabb érvek a szeretett politikai erő mellett: azt és úgy mondják, amit és ahogy a pártközpontok hallani szeretnének. Tudják vagy sem, de részeseivé válnak az adott politikai erő kampánygépezetének, ami akár nagyszerű és szép vállalkozás is lehetne (hiszen a politika, a politizálás valóban az egyik legfontosabb hivatás), ha közben nem tévesztenék meg a nyilvánosságot egy másik szakma, a megértésre törekvő politikai elemző pecsétjével.
Félreértés ne legyen, ez a bejegyzés nem valami reménytelen idealizmus lenyomata. Tudom, hogy nem létezik semleges ember, mindenki valahol választ, s mindenkit valaki - helyesen vagy helytelenül, ez mindegy is - besorol. Nekem is vannak kedvelt vagy kevésbé kedvelt politikusaim, tudok választani politikai értékek között, elemzőként azonban törekszem arra, hogy ne ezek a politikai választásaim határozzák meg a mondanivalómat: ezért aztán a feketéről akkor sem mondom, hogy fehér, ha amúgy az jobban tetszene. Mindemellett komolyam tisztelem azokat a politológus kollégáimat, akiket normatív szempontok vezérelnek: akik a maguk ideológusi vagy megmondóemberi szerepükben - nem elemzőnek maszkírozva - nyíltan küzdenek politikai célokért. Tisztában vagyok azzal is, hogy a politika veszélyes üzem: politikáról nyilvánosan gondolkozni és beszélni még akkor is része a politikai versenynek, ha a beszélőnek nem szándéka bárkinek ártani vagy használni. A vízválasztó számomra az elemző szakma autonómiája szempontjából – s így van ez az első bekezdésben említett más hivatásoknál is – mégis ez, mármint a szándék. Hogy miért is csináljuk? Azért elemzi valaki a politikát, mert tudását és ismereteit használva megérteni és megértetni kíván, valami olyanhoz akar eljutni a politika működésével és a politikai szereplők viselkedésével kapcsolatban, amit korábban nem tudott, vagy mások nem ismernek, vagy egyszerűen csak azért, mert bizonyos politikai célokat és politikai szereplőket akar segíteni. Ha ugyanis csak a második létezik, akkor ez a szakma nincs, s onnantól kezdve mindenkire, aki magát elemzőnek nevezi, egyszerűbb és igazabb politikai szereplőként tekinteni.