Többen felvetették a hozzászólásokban, hogy a voksolás előtt nem lenne haszontalan a választási rendszerrel is foglalkozni. Úgy tervezem, hogy – amikor nincs éppen érdekesebb téma - több bejegyzésben tekintem át a legfontosabb kérdéseket: először a rendszer általános jellemzőiről, majd az egyes ágak logikájáról és politikai jelentőségéről szeretnék írni.
Kezdjük a kötelező nyitással: a választási rendszernél nincs szebb példája annak, hogy miért hiba a politikai intézményeket és szabályokat semleges technikának gondolni. A választási eljárás bármilyen apró módosítása politikai jelentőséggel bír: kedvezményezettjei és vesztesei lesznek. Ráadásul tágabb értelemben, a pillanatnyi (és változó) politikai érdekeken túlmenően is hat: befolyásolja a pártok viselkedését, alakíthatja a választói stratégiákat és formálhatja a pártrendszert. A politikatudományi szakirodalomban ezért is van komoly hagyománya annak a kutatási iránynak, amely a választási rendszerek módosítása utáni egyéb változásokat vizsgálja (az egyik kedvencem itt).
Nem véletlen tehát, hogy a "kisebb parlament" itthon állandóan visszatérő gondolata eddig rendre kudarcot vallott; miközben a közvélemény által kívánatosnak tartott célban talán még egyet is érthetnének a pártok, a választási rendszer konkrét átalakításában már az ellentétes politikai érdekek akadályozzák a kompromisszumot. Még egy olyan kisebb, a rendszer lényegét nem érintő módosítás is, mint például a mandátumok területi elosztásának országosra változtatása, vagy egy még inkább technikainak tűnő eljárás, a mostanitól eltérő matematikai formula alkalmazása is eltérően érintené az egyes pártokat, nem beszélve a rendszer teljes reformjáról.
Mindezek alapján ma már azt is nehezen értjük, hogy miképp jöhetett egyáltalán létre ez a konstrukció, hogyan tudtak a pártok megállapodni 1989-ben egy közösen támogatható módszerben. A helyzet megértéséhez gondolatban vissza kell lépnünk az úgynevezett kerekasztal-tárgyalások időszakához, amikor a tárgyaló feleket témánk szempontjából alapvetően három dolog jellemezte: egyrészt szinte mindannyian – eltérő okokból - őszintén arra törekedtek, hogy legyen valamilyen megállapodás, másrészt olyan egyezséget kívántak, amely szolgálja politikai érdekeiket, harmadrészt viszont éppen a nehezen kalkulálható politikai dinamika miatt nem lehettek teljesen tisztában azzal, hogy egy következő választáson pontosan milyen helyzetben lesznek, és – ezzel összefüggésben - milyen rendszer lenne számukra a kedvezőbb.
A magyar választási rendszer bonyolultsága, a választók többsége számára áttekinthetetlen jellege – amelyet az egyik legnagyobb problémának érzek az amúgy szépen teljesítő rendszerrel kapcsolatban - éppen innen indokolható: mind az MSZMP, mind az akkori ellenzéki pártok arra törekedtek, hogy – ha úgy alakul – a kormányképességet is biztosítani tudják (ezért emeltek be a rendszerbe többségi elemeket), de a vesztesek kompenzációjáról, az arányos képviseletről se feledkezzenek meg (ezt szolgálják az arányosságra törekvő elemek).
Ez a karácsonyfa-modell, amelyre 1989-ben számos máshol már ismert eljárást felhelyeztek, természetesen számos irányban lenne módosítható, esetleg egyszerűsíthető: a kiosztható mandátumok számának csökkentésével összefüggésben a rendszer többségi és arányos irányban is elmozdulhat, a parlamenti küszöb szintén változtatható, mint ahogy – ennek jelentőségét most látjuk igazán – akár a jelölési feltételekhez is hozzá lehetne nyúlni. Újra hangsúlyozom azonban, hogy minden változtatás politikai jelentőséggel bír, ezért ennek feltételei csak akkor teremthetők meg, ha nem csupán szavakban jelenik meg legalább kétharmados politikai érdek és akarat ebben az irányban a parlamentben.
A (nagyon) vegyes választási rendszer amúgy az eddigi öt választáson bizonyította, hogy pár egyszerű toposszal nem érthető meg és írható le: voltak választások, amelyeken az erős aránytalanságát mutatta meg (1990, 1994), máskor a pártok közötti együttműködés fontosságára hívta fel a figyelmet (1998), míg az utolsó két alkalommal az arányosságot tekintve – kis túlzással - úgy viselkedett, mint egy tisztán listás rendszer (2002, 2006). Mindenkit óvni szeretnék tehát attól, hogy a választási rendszerünk kapcsán sokszor emlegetett örök vastörvényeket (a győztest mindig erősen felülreprezentálja, a választás mindig az egyéni választókerületekben dől el, a választás mindig a második fordulóban dől el stb.) tényként kezelje: a politikai folyamatok és a politikai erőviszonyok függvényében ezek hol igazak, hol nem. A következőkben az egyes ágak kapcsán lesz még alkalmunk látni, hogy ugyan a rendszer – ha nem is könnyen, de – megérthető, kiismerhető, az eljárás logikája, iránya kapcsán azonban az „általában” sokkal igazabb szó, mint a „mindig”.