Fontos naphoz közeledünk a kampányban: holnap, március 15-én a három biztos bejutónak számító párt egyaránt utcai rendezvényt tart Budapesten. Egy korábbi bejegyzésben – Orbán Viktor évértékelője kapcsán – már jeleztem, hogy megítélésem szerint a hazai elemzések és kommentárok túlzott jelentőséget tulajdonítanak a politikusi beszédeknek, különösen akkor, amikor közvetlen, azonnali hatásokról értekeznek. Ilyenre nagyon ritkán van példa, leginkább csak akkor, ha valamit nagyon elront a szónok, például elragadja a hév, és túllő a célon (lásd Torgyán József „féregirtós” beszédét a második parlamenti ciklusból – érdemes belenézni).
Most azonban a megszokottnál fontosabb lehet, hogy a három párt és a három vezérszónok milyen képet mutat magáról. Miután a kampányban miniszterelnök-jelölti vitára egyre kisebb az esély, a közvélemény az ilyen alkalmak segítségével tudja csak egymás mellé helyezni, összemérni az egyes pártokat és vezetőiket. Nem véletlenül beszélek most már másodszor külön a pártokról és a szónokokról: nem csupán az lesz fontos, hogy ki hogyan beszél, és mit mond, hanem az is, hogy az egyes rendezvényeknek milyen lesz a képe, az üzenete. Minden részlet számíthat: a tömeg nagysága, a tudósításokban kiemelt arcok, az esemény hangulata (itt persze a médiának súlyos felelőssége van: többször láttuk, hogyan lesz az adott orgánumhoz közelebb álló rendezvény derűs népünnepély, míg a másik unalmas és érdektelen pártgagyi, vagy éppen rossz arcok durva randalírozása).
A lényeg természetesen a három szónoklat: Mesterházy Attila, Orbán Viktor és Vona Gábor fellépése. Bizonyára minden híradóban egymás után következnek majd, s kivételesen talán olyanok is többen lesznek, akik törekedni fognak arra, hogy mindhárom beszédet teljes egészében meghallgassák. A feladat mindhármuknak ugyanaz, az irány azonban ellentétes. Bizonyítaniuk kell, mert a sok hezitáló, még döntésképtelen szavazó miatt ennek most kiemelt jelentősége lehet.
Mesterházynak lesz talán a legnehezebb dolga: azt kellene demonstrálnia, hogy felnőtt a feladathoz, hogy nem is annyira nagy rá a „baloldal miniszterelnöke” címkéjű kabát. Miután a pozitív mondanivaló ehhez láthatóan kevés, ráadásul gyenge lábakon is áll, minden bizonnyal szokatlanul éles hangnemre vált: azt várom, hogy elsősorban a két rivális együttes erejű támadásáról szól majd beszéde. A rendezvény címe, a sokat mondó „Demokraták márciusa” is arra utal, hogy az MSZP holnap újra megküzd majd a demokráciát veszélyeztető ellenfelekkel.
Vona feladata sem kevés: a kormányváltást akaró, de még ingadozó szavazóknak kellene bizonyítania, hogy pártja tényleg az „új erő”, ráadásul nem is csak új, hanem valóban erő is. Nem véletlenül emeli ki maga is a holnapi rendezvény beharangozójában: „mutassuk meg együtt, hogy mi vagyunk többen, mi, akik radikális változást akarunk”. Vona dilemmája a radikalizmus mértéke lehet: egy túl puha beszéddel kiábrándíthatja támogatóit, egy szokatlanul durvával elriaszthatja azokat, akiket nem az ideológia, hanem az újdonság vonz elsősorban a Jobbikban.
Tulajdonképpen Orbán helyzete a legkényelmesebb, első látásra neki csak arra kellene vigyáznia, hogy ne hibázzon. A Fidesz kétfrontos helyzetében – amely amúgy tágítja is a párt játékterét - azonban nem is olyan egyszerű pontosan meghatározni, hogy mit is jelent ez. Megítélésem szerint ezért tőle várható a legkevesebb meglepetés: számára a kormányképesség – és vele együtt a tényleges alternatíva hiányának – demonstrálása a legfontosabb feladat. Mindezt azonban úgy kell megtennie, hogy közben hiteltelenítse egyrészt az MSZP Fidesz-Jobbik, másrészt a Jobbik Fidesz-MSZP összeborulást vízionáló vádjait. Ha Orbán ügyesen kimászik ezekből a furcsa - klasszikusnak nehezen nevezhető - szerelmi háromszögekből, már nyert ügye van.
